2017. november. 20. Köszöntjük nevű látogatónkat.
2017. november. 20. Köszöntjük nevű látogatónkat.

Az egyházmegye rövid története

VII. Piusz pápaII. Ferenc József

A szatmári egyházmegyét Szatmárnémeti székhellyel II. Ferenc osztrák császár és magyar apostoli király (1792-1835) hasította ki az egri egyházmegyéből 1804. március 23-án anélkül, hogy erről az akkori pápát, VII. Piuszt (1800-1823) értesítette volna. Így történhetett meg az, hogy az egyházmegye felállítását engedélyező pápai bulla csak 1804. augusztus 9-én kelt. A királyi Magyarország egyik legfiatalabb püspöksége akkor öt vármegye területét ölelte fel: Szatmárét, Ugocsáét, Máramarosét, Beregét és Ungét, azonkívül néhány községet Szabolcs vármegyéből.


Tehát a Nagyalföld peremétől a Kárpátok gerincéig, végig a Vihorláton és Beszkideken az uzsoki és vereckei szoroson, valamint a Tatárhágón át egészen a Radnai havasok Pietros nevű csúcsáig terjedt. Ezen egy kis országnak is beillő területen az egyházmegye megalakulásakor 58 katolikus plébánia volt mintegy 39.000 hívővel, akiket lelkipásztori szempontból 77 pap látott el.

Az első püspökneBáró Fischer Istvánk, báró Fischer Istvánnak (1804-1807) még lakhelye sem volt. A Károlyi grófok jóvoltából húzhatta meg magát azok erdődi várában, amíg a rezidenciája el nem készült.A szerény kezdetek után azonban az egyházmegye gyors fejlődésnek indult. Köszönhető volt ez nem utolsó sorban annak, hogy a XX. század végéig kilenc nagynevű püspök kormányozta: az úttörő báró Fischer István, később egri érsek, az imádságos lelkű, később kalocsai érsek Klobusiczky Péter, a rövid életű Kovács Flórián, a szentéletű Hám János, a vasakaratú iskolabarát dr. Haas Mihály, a tudós dr. Bíró László, a klasszikus szónok, később váradi püspök és bíboros dr. Schlauch Lörincz (1873-1887), a rövid idő alatt 24 templomot és három iskolát építő Meszlényi Gyula (1887-1905), a "harmadik alapító" dr. Boromisza Tibor (1906-1928), az egyesített szatmár-nagyváradi egyházmegyét zsinattal megújító Fiedler István (1930-1939) és a vértanú dr. Scheffler János (1942-1952). Báró Fischer István (1804-1807), aki 1805. február 12-én foglalta el püspöki székét, teremtette meg az új egyházmegye intézeteinek az alapjait azzal, hogy a püspöki rezidencia számára telket vett, a régi plébániai templomot székesegyházzá alakította, majd a végrendeletében egy nagyobb összeget hagyott hátra, amelyből utódai egy papnevelő intézetet, egy szegényházat és egy papi otthont építettek. Ugyancsak ő volt az, aki az oktatást megszervezte. Létrehozta a püspöki líceumot, és 1806-ban újra megnyitotta Szatmáron a már három évtizede szünetelő római katolikus főgimnáziumot.

A jezsuitának készülő Klobusiczky Pétert (1807-1821) 1808. február 21-én szentelték Szatmár püspökévé. Ő nemcsak a papnevelő intézetre és a püspöki konviktusra költött óriási pénzeket, de az 1816-17. évi nagy árvíz idején egész évi jövedelmét a károsultak között osztotta szét, sőt annyi adósságot vállalt magára, hogy csak kalocsai érsek korában tudta azt kiegyenlíteni. Ugyanakkor ő tartott fenn teljes egészében egy a szegény, vegyes vallású családból származó gyermekek részére létrehozott konviktust. De az egyházmegye lelki megújítására is volt gondja. Ő volt ugyanis az, aki 1821 őszén egy egyházmegyei zsinatot tartott.


Br. Fischer István (1804-1807)

Az első szatmári püspök a nagyszalatnyai születésű báró Fischer István lett. Az ő feladata volt az új egyházmegye megszer­vezése. Nem volt könnyű dolga, mivel Szatmáron még laká­sa sem volt. Átmenetileg Erdődre költözött, ahol a Károlyi család a várkastélyban biztosított számára lakóhelyet.
A püspöki palota részére telket vett, és 1807-ig felépíttette annak jobb szárnyát. Ő maga azonban továbbra is Erdődön maradt, és az épületet átadta a szemináriumnak. 
Megalapította a Szatmári Püspöki Líceumot (1804), a Nagyobb Királyi Gimnáziumot (1807) és a Szat­márnémeti Püs­pöki Szeminá­riu­mot. 
A város nagytemplomát, amely az egyházmegye alapításakor székesegyházi rangot kapott renováltatta, meghosszabbította és magasabbra emelte. 
Báró Fischer Istvánt 1807. június 27-én kinevezték egri érsek­ké.


Klobusiczky Péter (1807-1821)

Az új szatmári püspök Klobu­siczky Péter lett, aki az egyházmegye területén, Fehérgyarmaton született. Eredetileg jezsuita szer­zetes volt, de a rend feloszlatása után egyház­megyés papi szolgálatot vállalt. Elődje, br. Fischer István szentelte püspökké 1808. február 21-én az egri bazilikában. Ő maga is az erdődi várban kapott lakóhelyet.

Klobusiczky püspök építő főpásztor is volt. A Székesegyházban befejezte az emeletesnek tervezett két sekrestye építését és a kriptát. 1820-ban elkészült az orgona is. A kanonoki stallumot és a kispapok padjait szintén az ő idejében készítették. Fölépítette a püspöki palota bal szárnyát.

1821. szeptember 23-26 között megtartotta a Szatmári Egyházmegye első zsinatát. Ezen a káptalan, az esperesek, a lelkipásztorkodásban jelen lévő szerzetesek elöljárói és a teológiai tanárok voltak jelen. 

A püspök áldásos munkáját nem tudta az egyházmegyében befejezni, mert 1821. december 18-án kinevezték kalocsai érsek­ké.


 

Kovács Flórián (1821-1825)

A megüresedett szatmári püspöki székbe 1821. december 21-én a nagydaróci származású Kovács Flóriánt nevezik ki. 1822. július 22-én szentelték püspök­ké a szatmárnémeti Székes­egyházban. A kiváló szónokot és nagy tehetségű jogászt beteg­sége meggátolta tevékeny mű­ködésében. Nevét nem annyira alapítványokkal és építésekkel, hanem jó életpéldájával és nemeslelkűségével írta be az egyházmegye történetébe.Püspöksége idején plébániát alapított Paposon (1822). Ő az első püspök, akit a szatmári székesegyház kriptájában helyeztek örök nyugalomra.

 

 



Hám János (1827-1857)

A több mint egyéves széküre­sedést követően, 1827. május 25-én a gyöngyösi származású Hám Jánost nevezték ki szatmári püs­pök­ké. A püspök­szentelésre csak a következő év március 16-án ke­rült sor Eger­ben, majd április 15-én hivatalosan is átvette az egy­ház­megyét.
A mások által csak "csizmadiavárosnak" titulált egyházmegyei központra, illetve magára az egyházmegyére leginkább a szentéletű püspök nyomta rá szellemének és lelkiségének a bélyegét. Neki köszönhető a klasszicista stílusú szatmári székesegyház, ő építette a szép neobarokk püspöki palotát, az ő alkotása a püspöki konviktus, amely a második világháború előtt 160 fiúnak nyújtott otthont, de róla beszélnek azok a középületek, amelyek ma is a város ékességei. Páratlan szociális érzékére jellemzően támogatta az iparosokat, kereskedőket, és felkarolta a szegényeket. A vallásos élet szempontjából is sok köszönhető Hám püspöknek: ő telepítette le a Páli Szent Vince rendjéhez tartozó irgalmas nővéreket, és az Istenes Szent Jánosról elnevezett irgalmas rendű szerzeteseket, ő építette hatalmas zárdájukat, és ő vetette meg a ferences szerzetesek zárdájának alapját is. Ő létesítette a leányiskolát és a tanítóképzőt. A szentéletű és apostoli buzgóságú püspök példaképe utódaira is nagy hatással volt.



Dr. Haas Mihály (1858-1866)

Hám János halála után az 1858. április 18-án kinevezett dr. Haas Mihály lett a szatmári egyházmegye püspöke. Haas püspök a szom­bathelyi egyház­megyé­ben, a Vas megyei Pinkafőn született. Szen­telése az esztergomi baziliká­ban történt 1859. február 13-án.
Püspöki tevékenysége idején, különös módon az iskolaügyet karolta fel. Alig másfél hónappal a püspöki kinevezését követően, sikerült újból letelepítenie Szatmár­németiben a jezsuita ren­det. A katolikus gimnázium vezetését rájuk bízta, majd 1863-tól a pap­ne­velő intézet vezetését és a teológiai tan­tár­gyak tanítását is, de a püspök halálát követően 1868-tól ismét egyházmegyés pa­pok vették át ezt a feladatot. 1859-ben új elemi leányiskolát nyitott Munkácson. Ennek vezetését a szatmári irgalmas nővérekre bízta. Püspök­sége idején számos katolikus iskola kezdte el működését. 
Az ő idejében fejezték be a ferencrendiek szatmárnémeti kolos­torát. A rend ekkor még nem telepedett meg a városban, ezért az épületet az irgalmas nővéreknek adta, akik abban beteggondozót és árvaházat nyitottak.



Dr. Bíró László (1866-1872)

A Nagysomkúton született dr. Bíró László püspöki kinevezését sokan már Hám János halála után várták, mivel a szentéletű püspök igazi támogatója és segítője volt. Püspöki kinevezése 1866. szeptember 14-én tör­tént, szentelése pedig Bécsben, következő év április 11-én. Ő az egyetlen szatmári püspök, aki részt vett a Világegyház egyik egyetemes zsinatán. Az I. Vatikáni Zsi­naton való felszólalásaival, mondja róla a történetírás, nagy tekintélyt szerzett a magyar püspöki karnak. 
Követte Hám János példáját, és egyházmegyéjében kiemelt fi­gyelmet szentelt a szegényeknek, árváknak, öregeknek és a tanuló ifjúságnak. Szatmárnémetiben megalapította az árva lányok intézetét, és 69 diák részére ösztöndíjat alapított, az egyházmegyei néptanítók, tanítónők és óvónők részére nyugdíjalapot hozott létre. Pártolta egyházmegyéjében a művészeteket. 
1872. január 12-én halt meg, és a szatmárnémeti székes­egyházban temették el. Az új püspök kinevezéséig Némethy József kanonok vezette az egyházmegyét.
 


Dr. Schlauch Lőrincet

(1873-1887) 1873. március 17-én nevezték ki szatmári püspökké. Ő volt az, aki az egyházmegye igaz­gatásában törvényeivel és ren­dele­teivel rendet teremtett. Nyíltan állítható, hogy az egyház­megye legnagyobb törvény­alkotó püspöke; doktori disszertáció­ját is kánonjog­ból szerezte. Szabályozta az esperesi gyűlések és lá-togatások rendjét, megszabta a kerületi espe­reseknek az esperesi ellenőrzés módját a plébánián és az iskolában. 1885-ben utasítást adott a plébániai anyakönyvek szabályszerű vezetésére.
A római katolikus népiskolák részére tantervet, szabályzatot szer­kesztett.
Az esperesi kerületeket újjászervezte. 1877-ben az ungi főes­pe­rességet három részre osztotta: felső-, közép- és alsóungi esperesi kerületekre.
A papság lelki életének elmélyítése végett 1886-ban bevezette az egyházmegyei papi lelkigyakorlatot, amelyet a jezsuita atyák ve­zet­tek. Az egyházmegye szellemi életéről is gondoskodott: meg­vásárolta a később róla elnevezett Bibliotheca Laurenziana könyvtárat (8541 könyv és 2358 füzet), és azt a szatmári egyházmegyének adományozta, gr. Károlyi Istvánnal közösen pedig létrehozta az irodalmat, tudo­mányt, valamint művészetet szolgáló Szatmár megyei Széchenyi Társulatot.


Meszlényi Gyula

püspök (1887-1905) 1887. február 17-én foglalta el a szatmári egyházmegye megüresedett püspöki székét. Kormányzásának elsődleges célja a lelkiélet elmélyítése volt. Miután az egyházmegyét Jézus Szentséges Szívének ajánlotta, a különböző ájtatosságok illetve a papképzés színvonalának emelése révén sikerült is neki e téren jelentős eredményeket elérnie. Olyannyira, hogy 14 év alatt 24 templomot építtetett vagy renováltatott, nem egyszer a saját költségén. A székesegyház carrarai márványból készült főoltára ebből az időszakból származik. 1904-ben felépíttette, majd a városnak ajándékozta a ma is látható Tűzoltó-tornyot. Ezen kívül nagyon a szívén viselte a katolikus iskola és a szegények gondozásának, valamint a katolikus sajtó ügyét. Négy új iskolát alapított és, hogy a szatmári püspöki katolikus iskolát megmentse az államosítástól, magára vállalta a tanerők fizetését. Több mint egy millió forintot osztott ki iskolai és kulturális célokra.


Dr. Mayer Bélát

 

1905. október 17-én nevezte ki az Apostoli Szentszék szatmári püspöknek. Ő azonban beteg lett, és ezért lemondott.



Dr. Boromisza Tibort

(1907-1928) 1906. június 3-án nevezte ki II. Ferenc József osztrák császár és magyar apostoli király (1848-1916) szatmári püspöknek. Az idős püspök annyit alkotott minden téren, hogy az egyházmegye - Fischer és Hám püspökök után - "a harmadik alapító" címmel tűntette ki. Új egyházi intézmények létesítésében és a hitélet fellendítését célzó intézkedésekben gazdag több, mint 20 éves kormányzása idején különösen templomépítések, iskolaszervezések, plébániák felállítása volt a szívügye. A Kálvária templom újjáépítése (1908), a Pázmány-konviktus (1909) és a Pázmány-Sajtó nyomdájának megalapítása, különböző alapítványok (Germanicum-Hungaricum, a budapesti Tudományegyetem), a ferencesek letelepítése (1913), a szatmári leánygimnázium alapítása (1918), csak hogy egy párat említsünk, mind az ő nevéhez fűződnek. Az I. világháború pusztításai nyomán támadt borzalmak enyhítésére is bőven jutott a pénzéből. Tibor püspöknek kellett átélnie az 1920. június 4-én megkötött trianoni béke következményeit. Azzal, hogy Erdély és a Magyar Alföld egy része Romániának jutott, a szatmári egyházmegye ismét három részre szakadt: 44 plébánia 80 pappal és mintegy 75.000 hívővel Romániához került, 44 plébánia 70 pappal és 75.000 hívővel a Csehszlovák Köztársaság része lett és mindössze 14 plébánia 16 pappal és 13.000 hívővel maradt az anyaországban. A csehszlovák részekre, amely később az ungvári apostoli kormányzóság nevet kapta, 1923-ban Boromisza püspök Tahy Ábrahámot (1860-1934) nevezte ki vikáriusának, jóllehet az ügyeket maga intézte továbbra is. Az magyarországi plébániákat pedig, amelyek egy ideig a mérki apostoli kormányzóság jogi keretébe tartoztak, Székely Gyulára (+1938) bízta. Tibor püspököt és papjait a román kormány erőszakos magyarosítással vádolta, és az egyházmegye eltörlésére törekedett.



A temesvári egyházmegyés
Fiedler István

püspököt (1930-1939) a Szentszék - a román kormány beleegyezésével - 1930. október 16-án nevezte ki a röviddel azelőtt egyesített szatmár-nagyváradi egyházmegyék élére. A kormány ugyanis azt várta Fiedlertől, hogy az egyházmegye időközben elmagyarosodott sváb lakosságát visszanémetesíti. De ő ebben nem tudott - később pedig, miután átlátta a helyzetet - nem is akart a kormány kedvére tenni. Fiedler püspöknek köszönhetjük az 1938-as egyházmegyei zsinatot, amelyen a két egyházmegye papjaival egységes rendszerbe foglalta az egyházi közigazgatás, lelkipásztorkodás, vagyon- és ügykezelés szabályait. Mivel papjainak egy része 1939 októberében belekeveredett az úgynevezett Rongyos Gárda nevű mozgalomba, letartóztatásuk után a román kormány választás elé állította: vagy lemond a szatmár-nagyváradi egyházmegyék püspöki székéről, nyugdíjba vonul, és ennek fejében papjait szabadon engedik, vagy pedig püspök marad, de akkor papjait - hazaárulás vádjával - bíróság elé állítják. István püspök 1939. november 30-án lemondott.



Lemondását XII. Piusz (1939-1958) elfogadta, és ekkor nevezte ki az egyesített egyházmegyék apostoli kormányzójává Gyulafehérvár püspökét,
Márton Áront

(1896-1980), aki 1939. december 15-én átvette az egyesített két egyházmegye irányítását. Helynökévé Nagyváradra dr. Schriffert Béla (1889-1968) kanonokot, a szatmári részeken pedig Szabó István nagyprépostot és volt apostoli kormányzót nevezte ki.

A háttérben pedig Bukarest-Budapest-Róma között újra elkezdődött a titkos diplomáciai kötélhúzás az egyesített egyházmegyék püspöki székének betöltésére. A jelöltek keresésénél Márton Áron püspök is hallatta a szavát. Ő a szatmármegyei születésű Napholcz Pál (1901- 1943) jezsuita szerzetest ajánlotta. Napholcz képzett, jó hitszónok, fedhetetlen pap és szerzetes hírében állott, aki távol tartotta magát a politikától és csak a lelkipásztorkodással foglalkozott. Hosszú huzavona után, 1940. július 23-án a Vatikán és Bukarest az ő személyében egyezett ki. Ekkor azonban már minden jel arra mutatott, hogy a Románia és Magyarország közötti feszült politikai helyzetben hamarosan gyökeres változás áll be. Ezért Napholcz Pál szeptember 8-ára tűzte ki a beiktatását. És valóban - egy hónappal a kinevezés után, 1940. augusztus 30-án - jött a második bécsi döntés, és ő szeptember 1-én a megváltozott politikai helyzetre való tekintettel a bukaresti nunciusnak benyújtotta a lemondását, amit XII. Piusz azonnal el is fogadott. A püspöki szék felé vezető út ismét szabaddá vált.

Közben az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntéssel ismét helyreállott a szatmári egyházmegye egysége. Még az első bécsi döntés (1938. november 2) következtében visszakerült a Felvidékről 16 plébánia, 1939. március 16-án pedig Kárpátaljáról 24. A politikai fejlemények láttán a Szentszék is lépett. 1939. július 17-én megszüntette az ungvári és a mérki apostoli kormányzóságot, kettejükből egy újat hozva létre, a kassait, amelynek fejévé dr. Madarász István (1884-1948) kassai megyéspüspököt nevezte ki. A többi Szlovákiában ragadt szatmári, kassai és rozsnyói egyházmegyés plébániákat július 19-én a "Dioecesium fines immature" kezdetű dekrétumával összevonta, és élükre Carsky (Csárszky) József (1886-1948) tagorai címzetes püspököt állította. Noha a bécsi döntés a nagyváradi rész számára is meghozta az elszakított területek egyesülését, a két egyházmegye továbbra is egyesítve maradt, és nem volt saját püspöke, hanem Márton Áron gyulafehérvári püspök vezette, mint apostoli kormányzó, két helynökkel: a nagyváradi részeket dr. Schriffert Bélával, a szatmári részeket pedig Szabó Istvánnal. A helyzet a magyar kormány sürgetésére csak 1941. június 28-án változott, amikor a Szentszék a "Dioecesium circumscriptionum immutatio" kezdetű bullájával megszüntette a szatmári és váradi egyházmegyék között addig fennálló aeque principális uniót, valamint a kassai apostoli kormányzóságot, és korábban minden hozzájuk tartozó plébániát visszaadott nekik. A szétválasztási dekrétum azonban csak július 2-án látott napvilágot. A Szentszék Márton Áron gyulafehérvári püspököt megerősítette apostoli kormányzói tisztségében, és hivatalba lépésének idejét 1941. október elsejében szabta meg. Az új apostoli kormányzó szeptember 9-én új vikáriusának Pakocs Károly szatmári kanonokot nevezte ki.



Jóllehet a két egyházmegyét 1941. november 8-án XII. Piusz pápa egy újabb dekrétumával egyenesen a Szentszéknek rendelte alá, a háttérben tovább folytak az ügy végleges megoldását sürgető tárgyalások. A Szentszék választása ezúttal nem a magyar kormány jelöltjeire, hanem
Dr. Scheffler János
(1887-1952) kolozsvári egyetemi tanárra esett.
Dr. Scheffler Jánost (1942-1952) 1942. március 26-án nevezte ki a pápa a szatmári egyházmegye püspökévé, március 28-án pedig a nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzójává. A püspökszentelésre 1942. május 17-én került sor. A szatmári egyházmegyének ekkor ismét 118 plébániája volt, és 210 szerzetes- és világi pap dolgozott közel 200.000 katolikus hívő lelki üdvén. Az egyházmegye területén 93 katolikus elemi iskola működött 300 tanítóval és 3 főgimnázium közel 1.500 diákkal. Volt ezenkívül egy katolikus leánygimnázium, két polgári leányiskola és egy tanítóképző. Végül minden nagyobb városban volt konviktus, árvaház és több jótékonysági intézmény. A legfőbb azonban az volt, hogy az egyházmegye papjai, talán jobban, mint máskor nagy-nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a lelkipásztori munkába. János püspöknek különösen a papképzés volt a szívügye. A család fölemelését, a szegények, elesettek, öregek, betegek és árvák felkarolását, a hadbavonultak hátramaradottainak gondozását, a katonák lelki és szellemi ellátását pedig a Katolikus Akciótól várta, amelyet ő vezetett be egyházmegyéjébe. De papjait sem veszítette szem elöl. Lelki megújulásuk eszközéül az Unio Apostolica nevű papi egyesületet ajánlotta. A második világháború alatt sokat szenvedett egyházmegyére, amely Szatmár bombázásakor (1944. szeptember 16.) szinte valamennyi teológiai tanárát elveszítette, 1945. január 3-án egy másik tragédia virradt: német származású hívei közül több ezret - minden püspöki tiltakozás dacára - a Szovjetunióba deportáltak. A párizsi béke következtében a szatmári egyházmegye ismét négy részre szakadt. Kárpátalja a Szovjetunióhoz került. Az ottani mintegy 40 plébánia vezetését János püspök Pásztor Ferenc prelátusra és rendkívüli helynökre bízta. Az egyházmegye Csehszlovákiába ragadt öt plébániája mellé a párizsi béke következtében még 8 plébánia került. Ezeknek a vezetését a Szentszék - a még 1939. július 19-én kiadott "Dioecesium fines immature" kezdetű rendeletével létesített - apostoli kormányzósághoz kapcsolta.
Ennek élére - ad nutum Sanctae Sedis - az 1925-ben tagorei címzetes püspökké szentelt Joseph Carsky (Csárszky) kassai apostoli kormányzót állította, joghatósága alá rendelve még a kassai és a rozsnyói apostoli kormányzóságot is. Magyarországon 27 plébánia maradt. Ezeknek a vezetését János püspök Barót (Barth) Mihály helynök alá helyezte. Románia területén 55 plébánia maradt. Az időközben Romániában is teret hódító kommunista világnézet egyházellenes intézkedéseit magának püspöknek is hamarosan meg kellett tapasztalnia. 1948. szeptember 17-én egy kormányrendelet felfüggesztette őt főpásztori működésében. Az egyházmegye vezetését az állami hatóságok felé csak vikáriusain - Pakocs Károlyon és dr. Schriffert Bélán - keresztül gyakorolhatta. A kommunista államhatalom azonban nem elégedett meg ennyivel. 1950. május 23-án Kőrösbányára száműzte őt, az ottani ferences kolostort jelölve meg neki tartózkodási helyéül. 1952. március 10-én pedig a Bukarest melletti Jilava-ra vitette. A nagy kirakatpertől, amelynek szálait az állami hatóságok szorgalmasan szövögették, a halál mentette meg 1952. december 6-án. A püspök sírba vitte szép lelkipásztori terveit: az új papnevelő intézetet és szemináriumot, a szórványlelkészség jobb és hatékonyabb megszervezését, a megindult lelkipásztori munka zélusát, az anyagi szempontból nehezebben kijövő papság támogatását, a tehetségesebb fiatal fiúk támogatását, az új lelkipásztori központok megszervezését, az 1938-as egyházmegyei Zsinati Határozatok életbeléptetését, és a lelkipásztorkodásban, a papi életben, valamint a liturgiában és erkölcsökben megnyilvánuló rendet. Scheffler János vértanú püspököt 2011. július 3-án, az egyházmegyei búcsú keretén belül, a Szatmárnémeti főterén összegyűlt hívek előtt boldoggá avatta Angelo Amato bíboros - a Szentéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa.
A különböző letartóztatások következtében sorra vezették az egyházmegyét a titkos ordi ná riusok. Mielőtt Scheffler püspököt Kőrösbányára internálták volna, átadta az egyházmegye vezetését az első számú utódjának, dr. Czumbel Lajos székesegyházi plébánosnak. Mivel az állam megszüntette a szatmár-nagyváradi szemináriumot, a szatmári egyházmegyés papnövendékek Márton Áron gyulafehérvári püspök kiszabadulását követően a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezték teológiai tanulmányaikat, a diakónus és papszentelés is többnyire a gyulafehérvári Székesegyházban történt. Czumbel kormányzó 1967. február 26-án bekövetkezett halála után az egyházmegye kormányzása a második helyre jelölt papra, Szvoboda Ferencre esett, aki magas korára való tekintettel nem vállalta az egyházmegye vezetését, és átadta azt dr. Czumbel Lajos általános helynökének, Sipos Ferencnek. Mivel az ő neve nem szerepelt a Scheffler püspök által felterjesztett névsorban, szüksé ges volt a Szentszék megerősítésére is. A Vatikáni Államtitkárság Cicogniani bíboros államtitkár által aláírt levelében elfogadta Sipos Ferencet ordinarius subtitutusnak.
A nehéz időkben Sipos kormányzó az egyházmegye számos templomát és plébániáját külföldi pénzforrások segítségével restauráltatta. Sok új plébániaépületet is építettek az ő kormányzása alatt. A II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseit az államhatalom részéről történt akadályoztatás miatt csak kis mértékben tudta megvalósítani, ami többnyire a liturgia terén történt változásokban volt észlelhető: az anyanyelvi szentmise és a szembe-oltár bevezetése a templomokban.
Czumbel kormányzó 1967. február 26-án bekövetkezett halála után az egyházmegye kormányzása a második helyre jelölt papra, Szvoboda Ferencre esett, aki magas korára való tekintettel nem vállalta az egyházmegye vezetését, és átadta azt dr. Czumbel Lajos általános helynökének, Sipos Ferencnek. Mivel az ő neve nem szerepelt a Scheffler püspök által felterjesztett névsorban, szüksé ges volt a Szentszék megerősítésére is. A Vatikáni Államtitkárság Cicogniani bíboros államtitkár által aláírt levelében elfogadta Sipos Ferencet ordinarius subtitutusnak. A nehéz időkben Sipos kormányzó az egyházmegye számos templomát és plébániáját külföldi pénzforrások segítségével restauráltatta. Sok új plébániaépületet is építettek az ő kormányzása alatt. A II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseit az államhatalom részéről történt akadályoztatás miatt csak kis mértékben tudta megvalósítani, ami többnyire a liturgia terén történt változásokban volt észlelhető: az anyanyelvi szentmise és a szembe-oltár bevezetése a templomokban. 1982. május 11-én a Szentszék rendezte az egyházmegye Magyarországon maradt részeinek jogállását, és az ún. Csonka Szatmárt az
egri főegyházmegyéhez csatolta. 1982. október 18-án II. János Pál pápa „Quando quidem” kezdetű bullájával újra különválasztotta a szatmári és a nagyváradi egyházmegyéket. A rendelkezés végrehajtásával a Szentszék dr. Jakab Antal gyulafehérvári püspököt bízta meg, aki 1983. május 27-én eleget is tett a megbízásnak. Nagyvárad, amelyet addig a szatmári ordinárius irányított ottani helynökén keresztül, dr. Dászkál István kanonok személyében teljes jogokkal felruházott ordináriust kapott. Az egyházmegye közigazgatásának terén Sipos Ferenc ordinárius 1982-ben kérte a Szentszéket, hogy a Csehszlovákiába átkerült 13 szatmári plébániát vegyék ki a szatmári közigazgatás alól, mert a szatmári ordinárius úgysem gyakorolhatja ott jurisdikcióját. Ez 1983-ban megtörtént. Egyházkormányzata alatt indult meg a lakosság tömeges kivándorlása nyugatra. Többnyire a sváb településekből származó katolikus hívek ezrei hagyták el szülőföldjüket, és nagyrészt a Nyugatnémet Szövetségi Köztársaságban kerestek maguknak új hazát. Ez új helyzetet teremtett a plébániák közigazgatásában. Sok olyan helység,ahol több évszázados hagyományra tekintett vissza a katolikus egyház, és ahol szép számú katolikus közösség élt, szórvány lett.
A kommunista államhatalom idején is kereste a Szentszék a kapcsolatot a romániai, és így a szatmári egyházmegyével is. Rendkívüli, ún. „utazó nunciusa”, Poggi érsek többször felkereste az egyházmegyét, utóda Colassuono érsek is.



A szatmári egyházmegye változás utáni első püspökét,
Reizer Pál

máramarosszigeti főesperest, 1990. március 14-én nevezte ki az Apostoli Szentszék. Francesco Colassuono érsek szentelte püspökké 1990. május 1-én a Szatmárnémeti Székesegyházban. Püspöksége idején számos templom épült és került megújításra az egyházmegyében. Ezen kívül két katolikus gimnáziumot és egy bennlakást létesített Szatmárnémetiben illetve Nagykárolyban. Az egyházmegye szellemi-lelki életének virágzására különböző egyházmegyei intézményeket hozott létre, köztük legismertebb Szatmárnémetiben a “Scheffler János Lelkipásztori Központ”. 2001. nagyböjtjében egyházmegyei zsinatot hirdetett, amelynek időpontja 2004. augusztus 17-20. A zsinat az egyházmegye lelki megújulását szorgalmazta Szent Pál apostol szellemében: "Újuljatok meg gondolkodásmódotokban!" (Róm 12,2).
2002. április 18-án bekövetkezett halála megtorpanást jelentett ugyan, de nem akadályozott meg bennünket abban, hogy munkálkodását és tevékenységét az ő hitével, melegségével, emberszeretetével, közvetlenségével és lelkesedésével tovább folytassuk.


2002. április 20-án a Tanácsosok 7 tagú testülete Ardai L. Attila eddigi irodaigazgatót választotta meg egyházmegyei kormányzónak. A megüresedett püspöki szék betöltéséig ő vezette az egyházmegyét.
2003. április 30-án II. János Pál pápa új szatmári püspököt nevezett ki Schönberger Jenő, máramarosszigeti esperes-plébános személyében. Az püspökszentelés 2003. június 21-én a szatmárnémeti székesegyházban volt.