2017. október. 18. Köszöntjük nevű látogatónkat.
2017. október. 18. Köszöntjük nevű látogatónkat.

Életem egyik központi személye

2017. október. 2.

Dr. Báder Tibor gyermekkorában találkozott Boldog Scheffler Jánossal, de a fordulatos életű régész ma is meghatódottan emlékezik vissza arra a bizonyos napra.

Vannak érdekes találkozások. Ilyen volt dr. Báder Tibor számára, amikor még gyermekként, 1947-ben meglátta a szatmári püspököt, akit azóta boldoggá avattak. De gondviselésszerű, meglepő volt az a találkozás is, amelyből ez az interjú született, hiszen egyrészt kicsi az esélye, hogy jelentkezzenek még élő tanúk, akik találkoztak, emléket őriznek a vértanú püspökről, másrészt egy jó időben, jó helyen tett megjegyzés kellett hozzá, hogy összehozza a riportert és az interjúalanyt. Dr. Báder Tibor elbeszéléséből pedig nem csupán egy újabb pillanatot láthatunk Boldog Scheffler János életéből, sugárzó személyiségéből, hanem képet kapunk a szinte egy élet alatt végbement társadalmi változásokról, átcsapásokról, a kommunizmus szorításáról és abszurditásairól, a szatmári sváb értelmiség kitelepülésének okairól, sok mindenről.

De mindenek előtt, kicsoda Dr. Báder Tibor? Ha sommásan utalást akarunk tenni rá:

1938-ban született Erdődön, ő volt a Szatmár Megyei Múzeum első igazgatója, és ezt a funkciót hosszú éveken keresztül betöltötte. "Így kapcsolatban álltam abban az időben is nem csak a történelemmel, de az egyházzal is... Sipos Ferenc kormányzóval is jó kapcsolatot ápoltam, sokszor megkért, hogy látogassam meg, beszélgessünk a múltról, jelenről. Persze az adott viszonyoknak megfelelően, ugye a kommunista érában amennyire lehetett..."- mesélte, még az interjú megkezdése előtt, rögtön találkozásunkkor. Jelenleg Németországban, a Stuttgart melletti Hemmingen-ben él.

Miközben a Püspöki Palota folyosóján sétáltunk, meg-megállt egy-egy festmény, portré előtt, s amikor meglátta Tóth Gyula festőművész nevét, elmosolyodott, eszébe jutottak a vele kapcsolatos emlékek.

Tóth Gyulát, ahogy Papp Aurélt is jól ismertem. A hetvenes években többször szerveztem nekik kiállítást, ahogy más szatmári képzőművésznek, festőnek, rajzolónak. Régen az iparos otthonban, a Popular Moziban volt egy nagy sportterem és ott rendeztük az első nagy szatmárnémeti képzőművészeti kiállítást a hetvenes évek elején, már a tegnapelőtt (Szerk megj.: nevet)...

Kezdjük az elején, Ön Erdődön született.

Igen, Erdőd a XVIII. századtól kezdve sváb község volt. Az én családomban a dédnagyanyám, - akivel egy házban laktunk - a nővérével svábul beszélt, nagyanyám már kevésbé, főleg magyarul, s a szüleim már nem tudtak svábul. Engem az bosszantott, mint gyerek, hogy az öregebb generáció bár beszélt svábul, minket, gyerekeket nem tanítottak meg, hogy ne értsük, hogy ők mit beszélnek...

Erről sokan mesélnek, hogy náluk is úgy működött...

Igen. No és visszatérve, az erdődi svábok mind hű katolikusok voltak. Az én családom is, az anyám és az apám részéről is. Templomba jártunk, minden katolikus ünnepet megtartottunk, tehát ez "sine qua non", ez természetes volt. Ilyen környezetben nőttem fel. Mint gyerek, katolikus nevelést kaptam. Aki a keresztvíz alá tartott, az a szomszéd községből, a madarászi pap volt, apámnak jó barátja, Hartmann-nak hívták. Ilyen kapcsolatok is alakultak. Aztán jött a rendszerváltás, az egyetem elvégzése után pedig mindjárt ide kerültem, '58-ban a városi múzeum-, aztán a megyei múzeum igazgatója lettem...

Tehát az a rendszerváltás, amiről most beszél, nem a '89-es ám...

Én '48-ra gondoltam, amikor mondjuk 1947-ig a vallásgyakorlás nem jelentett problémát. De azután már ez a kérdés ugye hát akkut volt, ezt ismerjük. Mint történész, a városi vagy majd később a megyei múzeum igazgatója..., hát nem igen mehettem volna templomba, mert megkérdezhette volna a Securitate, hogy mit keresek én a templomban? De a kérdés úgy oldódott meg, hogy mégis római katolikus templomba tudjak menni, hogy a Kálvária templomban volt német nyelvű szentmise. Én a nyelvet már tanultam, Németországban is többször megfordultam, és értelemszerű volt, hogy oda menjek szentmisére vasárnaponként. Így is tettem. Ha megkérdezte volna tőlem a Securitate, hogy miért járok szentmisére, akkor azt mondtam volna, hogy én nem misére jártok, hanem a német barátaimmal találkozom és ott német nyelven beszélgethetünk. Ez lett volna a kibúvó, de nem kérdeztek meg soha.

Amint tehát mondtam, a kapcsolatomat mindig megtartottam az egyházzal.

Még mielőtt rátérnék a Boldog Scheffler Jánossal való találkozására, hadd kérdezzem a művészekről, a szakmai életéről. Hogy teltek azok az évek?

Én lényegében régész vagyok, de történelemmel is sokat foglalkoztam. A Bolyai egyetemen végeztem történelem szakon, s amikor ide kerültem múzeumigazgatónak, mindennel kellett foglalkoznom... Nem lehetett csak régészettel, s így jött a képzőművészet is. A képzőművészekkel jó kapcsolatot ápoltam. Pap Aurélt haláláig ismertem. Aztán átálltam főleg régészetre, és tekintettel arra, hogy a népvándorlás-kor dák-román elméletének megjelenésével már nem lehetett a múltról úgy beszélni, ahogy az volt, és ahogy a kutató látta is, így inkább megmaradtam az őskornál.  A bronzkorral foglalkoztam évtizedeken keresztül és ebből is doktoráltam Kolozsváron Kurt Horedt szász származású régészprofesszornál. Megjelent "Epoca bronzului din Nord-Vestul Transilvaniei" címen. Több tanulmányt publikáltam külföldön, Németországban is, és most is dolgozom, ásatásokat végzek. A neolitikumtól a középkorig terjed a tevékenységi területem. Szatmár területén is összegyűjtöttem a középkori leleteket és most örülök, hogy a múzeum jelenlegi aligazgatója ezzel a korral foglalkozik. Tamásváralján is egy középkori várat ástam és annak a dokumentációját most átadtam neki, hogy leközöljük. Az összes ásatásaimat, amit itt harminc év alatt végeztem, itt felosztottam a kollégák között és le lehet ezeket közölni. Magamnak megtartom a bronzkort - Nagykolcson tizennégy évig ástam, s most annak a feldolgozása miatt vagyok itt. Arról egy monográfiát szeretnék kihozni.

Ön tehát harminc évig régészként tevékenykedett. Mikor és miért ment el Németországba?

Ez egy komoly kérdés... Én meg voltam itt elégedve a munkámmal, a publikációimmal. Nyugat-Németországba is kiengedtek, ahol dolgozataim jeletek meg, konferenciákon, kongresszusokon vettem részt. De nekem van két lányom. Ők itt német óvodába és iskolába jártak. A nyolcvanas évek közepén, a lányaim egyszer csak azt mondták nekem: "mindenki megy - már a sváb származásúakra értették - csak mi maradunk?! Hát milyen jövőnk lesz itt?!" S ez pont akkor volt, amikor a Ceauşescu-diktatúra legnehezebb évei voltak. Előjöttek ekkor a nemzetiségi kérdések is, rosszak lettek a perspektívák... A lányokra való tekintettel ezért azt mondtam, meglátjuk... Azt is mondtam nekik: "ide figyeljetek, ha én Németországban a szakmámban kapok állást és nem valamelyik építészeti telepen, mint munkás, kőműves kell, hogy dolgozzak, akkor ott maradok, vagyis kimegyünk." Mert tudtam, hogy értelmiségi vonalon nehéz ott elhelyezkedni és pláne régészetben... De '87-ben megkaptam a legnagyobb német ösztöndíjat, amit külföldi kutatónak adnak, a Deutsche Akademische Austauschdienst-et. Ez négy hónapra szólt, de ugye azt mondtam a lányoknak, hogy utánanézek, ha kapok egy állást a szakmámban, akkor maradok, ha nem, akkor visszajövök, szó sem lehet róla!

Először használtam fel egy ösztöndíjat Németországban. Münchentől Bonnig és Berlinig megkérdeztem az intézeti igazgatókat, ha én maradnék, kapnék egy állást? És úgy nézett ki, hogy három-négy helyen azt mondták, igen. Például a Meinz-i intézet főigazgatója azt mondta: "Herr Bader, wenn sie hier bleiben, ich lasse nicht auf der Strasse! Ha maga itt marad, nem hagyom az utcán!" És így történt, hogy pontosan harminc évvel ezelőtt, októberben, úgy döntöttem, hogy Németországban maradok. S akkor lányoknak telefonon bemondtam a megjegyzett mondatot, miszerint: "Brigitta nem megy Szatmárra". Brigitta egyébként egy ismerős ottani család tagja volt. Ez történt este fél kilenckor s másnap reggel a feleségemnél megjelent a tiszt, aki felelt értem és aki neki egyébként évfolyamtársa volt az egyetemen, s azt mondta: "Eni, mondd meg Tibinek, ha nem jön haza, ki fogjuk nyírni." Amikor megtudtam, hónapokon keresztül a Schwarzwald-ban, a Fekete-erdőben bujkáltam.

Komolyan?

Visszahúzódtam egy kicsit, nem vettem azért véresen komolyan.

Tehát a felesége és a lányai még itthon voltak akkor. Féltette őket, gondolom...

Rá két évre engedték ki hozzám a családot. A Securitate parancsnoka, az ezredes, a colonelul Pop azt mondta a feleségemnek: "Az ön férje korrekt, rendes ember, sokat tett az országunk hírnevéért, menjenek utána." És így akkor kijöhettek.

A lányaimat már annakidején az ipar, a gazdaság felé irányítottam, hogy ilyesmit tanuljanak. A kisebbik, Emese Kecskeméten, egy német vállalatnak, ruhagyárnak a vezetője, a nagyobbik, Helga pedig Németországban maradt, és egy amerikai vállalat gazdasági tanácsadója.

Németországban tehát maradt a régészetnél?

Igen, nekem a Frankfurti Régészeti Intézettel nagyon jó kapcsolatom volt, és ott volt egy Schubert nevezetű barátom, aki az intézet úgymond "külügyminisztere" volt. Ő mondta, hogy "idefigyelj, neked az őseid Baden Würtenberg-ből származnak, ezért neked oda kell menned, mert te ott leszel otthon. München-ben vagy Frankfurt-ban ezt nem mondhatod el magadról." El is mentem, és beszéltem a műemlékvédelem és régészet nagyfőnökével, Professor Planck-kal, aki megígérte, hogy állást kapok náluk. Három évig voltam aztán a szatmári svábok egyik központjában, Ulm-ban - ahonnan ugye csónakokon kiindultak. Ott a főteret ástuk fel mert oda építették a Városházát. Utána Planck megkérdezte, hogy mit akarok csinálni, mert építenek egy német kelta múzeumot. Annak voltam aztán az igazgatója tizenöt évig, nyugdíjazásig. Utána még kiállításokat szerveztem, 50-60 kelta-kutatót meghívtam, előadásokat vittem oda...

Munkanélküliként nem maradtam volna. Ismerek régész kollégákat Romániából, akik Berlinben és más városokban elkallódtak.

A gondviselés segítette.

Igen, a hitem ott is megmaradt, ott is járok templomba.

Az egyházzal való kapcsolatáról már beszélt. De azt még nem mondta el, hogyan találkozott Boldog Scheffler Jánossal?

Ez egy kicsi momentum, kicsi jelenet az életemből, de mégis meghatározó. Az embernek az életében történnek apró jelenetek, találkozunk kisebb-nagyobb személyiségekkel, akik hatást gyakorolnak ránk, nyomot hagynak bennünk. Amikor a minap a Székesegyházban voltam, megláttam a síremléket és az emlékszobát s akkor arra gondoltam, meg kellene írnom, vagy el kellene mondanom valakinek, milyen emlékem fűződik Boldog Scheffler Jánoshoz.

Ugye, ahogy mondtam, Erdődön születtem, és ott is találkoztam a Boldog püspökkel. A negyvenes években, '45-46-ban nálunk egy Capdebo Lajos nevezetű pap volt a plébános, nagyon szerették, szerettük őt. Én hozzá jártam hittan órára. És tudja, az itteni sváb falvakban akkoriban nem voltak könyvek. Anyám háziasszony volt, apám asztalos, az egyetlen könyv pedig, ami volt nálunk, egy vastag, magyar nyelvű Biblia volt. És mint gyerek, én minden este a kis lámpánál azt olvastam.

És akkor már a hittan órán, amikor lehetett Capdebonál mindig feleltem, érdekelt a hittan. Capdebo el is nevezett doktorkának. Amikor pedig jóval később ledoktoráltam, mondta nekem: "Én már gyerekkorodban megmondtam neked, hogy te doktor leszel!..." (Szerk. megj: nevet)

No, de visszatérve, a bibliatudásomnak köszönhettem azt is, hogy Scheffler püspök úrral személyesen találkozhattam. 1947-ben bérmálás volt Erdődön. És a bérmálás régen nagy esemény volt. Milyen fogadtatást rendeztek!... Ha behunyom a szemem, most is látom... A püspök úr hintón érkezett, amit felcicomázott lovak húztak, és kísértek hátulról és oldalról is. De az erdődiek építettek egy hatalmas, díszített kaput is, ami alatt bevonult a hintó. A kapun azt írta, Isten hozta püspök úr! Aztán bementünk a templomba. Mi, gyerekek két oldalt álltunk, és vártuk, hogy odalépjen hozzánk a püspök, megbérmáljon. Én nem tudom leírni azt az érzést, ami akkor a birtokába kerített, amikor odalépett hozzám a Boldog püspök! Szenzációs dolog volt számomra. Aztán még kimentünk a templomudvarra és a püspök kicsit kérdezgetett minket, elbeszélgettünk. Scheffler János püspök pedig épp a Bibliából kérdezett minket. "De hát ez pont az én területem!" - gondoltam. Szóval kérdezett, a nebuló Báder pedig mindig emelte a kezét és válaszolt a kérdésekre. Azt hiszem, 99 százalékban én válaszoltam. Ő ezt észre is vette, s rákérdezett Capdebo atyánál, hogy ki ez a gyerek? Ő elmondta, ki az én anyám, az apám, és erre a püspök rájött: "Hát én az ő anyjának a nagybátyja vagyok, mi rokonok vagyunk!" De persze ezt én már nem tőle hallottam, hanem később mesélték, mert mi, gyerekek aztán elmentünk. A rokonsági fokot azonban a mai napig nem sikerült tisztázni. Valószínűleg másodfokú rokonságról van szó - anyám részéről a nagyapámat Solomájernek hívták és Kálmándról származott, ahogy Boldog Scheffler János is. Ez lehetett a kapocs, de a kommunista érában ezt nem igen lehetett kutatni. Mindig meghatottsággal emlékszem vissza erre a kis momentumra az életemből. A püspök személyéből valóban sugárzott a méltóság, az életszentség. Vannak olyan személyek, akik hatást gyakorolnak az emberre, befolyásolják személyiségfejlődését, és Boldog Scheffler János különösen ilyen volt. A jelleme, a méltósága életem során sokszor mintát adott. És milyen szerencsém volt, hogy 1947-ben bérmálkoztam, hiszen aztán pár év múlva már elfogták a püspököt és Körösbányára vitték...

És hát vannak olyan történetek, amiket el kell mesélni. A múltból olyan momentumok, amelyeket másokkal is meg kell osztani. Így említem meg azt is, hogy 2010-ben Jeruzsálemben jártam, és találkoztam egy innen elszármazott író hölggyel. Elmeséltem neki, hogy gyerekként emlékszem a zsidók deportálására. Mielőtt erőszakkal elvitték volna őket, bezárták egy épületbe, és éjszaka a nagyanyám, és a sváb katolikus asszonyok az életüket kockáztatva élelmiszert loptak be nekik. Amíg lehetett, és ahogy tudtak, gondoskodtak róluk. Nem lehet azt mondani, hogy a német származásúak általában zsidóellenesek voltak, Erdődön biztosan nem. Ott nagyon jó volt a kapcsolat. Képzelje el, ha a csendőrök meglátták volna nagyanyámékat, lelövik őket!... Az írónő, akinek elmeséltem, azt mondta, hogy írjam meg a történetet, és mindenképp magyarul tegyem. Így volt, megírtam, s leadtam a jeruzsálemi Jad Vasem intézetnek, ahonnan kaptam egy magyar nyelvű levelet, miszerint meg fog jelenni. Lehet, hogy azóta már megjelent.

Visszatérve Scheffler Jánosra, később hallottak még valamit róla, ismerték az élettörténetét, a családban beszéltek róla?

A család tudta, de abban az érában nem lehetett róla beszélni, egyszóval tabu volt. Aztán ugye 2011-ben hallottam ott, kint, Németországban, hogy XVI. Benedek pápa boldoggá avatta őt. A hír, emlékszem, nagyon boldoggá tett: "hogy a mi sváb püspökünket a német pápa boldoggá avatja"... Teljesen megérdemelte, hogy boldoggá avassák. Ismerjük életét, és ahogy én gyermekként is láttam, mindenkire nagy hatással volt. Ma is a szemem előtt van! Sok mindenen mentem keresztül az életben - rendszerváltozások, az ország elhagyása... -, de valahogy mindig gondoltam rá, hogy a múltat meg kell írnom, s abban a Boldog Scheffler Jánossal való találkozást is. Életem egyik központi személye maradt.