Egeli Ferenc a gondolati megalapozástól indulva a téma aktualitásáról, a motivációs háttérről, de a megvalósítás módozatairól is beszélt a hallgatóságnak. Előadása alább olvasható:

„Akiknek ismerős a latin mise, jól tudják, azzal fejeződik be a pap áldásosztása után, hogy 'Ite missa est'. Ez lefordítva úgy hangzana, hogy menjetek, küldetésetek van, missziótok van. Erre válaszolják aztán a hívek, hogy 'Deo gratias', vagyis 'Istennek legyen hála'. Ezt a küldetést szeretnénk most megfoghatóbbá tenni, és átvenni a hétköznapjainkba, ezért volt az elgondolás, hogy a misszióra összpontosítva zárjuk le a tíz éves lelkipásztori tervünket, és ez valóban azt jelenti, hogy kimegyünk, illetve tudatosan, keresztényként, Istenhez tartozó emberként akarunk megjelenni a világban.

A misszió mindenkinek feladata. De mit is jelent pontosan, hiszen ha misszióról hallunk, mindenki arra gondol, hogy elmegyünk a nagyvilágba, és a még nem keresztényeknek hirdetjük Krisztust - ez a hagyományos értelme a missziónak. A nyolcvanas évek derekán aztán, II. János Pál pápa meghirdette, hogy Európának is szüksége van az újraevangelizálásra, a misszionálásra - ez igazából nálunk is szükséges.

1990-be írta a Redemptoris missio kezdetű enciklikáját, és ebben említi meg visszatekintve a zsinatra is: 'Azok száma, akik Krisztust nem ismerik, és nem tartoznak az Egyházhoz, állandóan növekszik. Ez a szám a zsinat befejezése óta (1990-ig) szinte megkétszereződött. Az embereknek ezt a mérhetetlen sokaságát az Atya szereti, hiszen értük küldte a Fiát. Kézenfekvő számukra a misszió sürgőssége. (...) Isten megadja az Egyháznak, hogy az emberiség készségesebb legyen az evangéliumi mag befogadására. Úgy vélem, itt az ideje, minden egyházi erőt be kell vetni az emberiség új evangelizálására és a missziók segítésére. Egyetlen krisztushívő, az Egyház semmilyen intézménye sem vonhatja ki magát a legfőbb parancs alól: Krisztust kell hirdetnünk minden népnek.'

Itt igazából a Szentatya még a világmissziókra van tekintettel, de ez érvényes az úgynevezett belmisszióra is, amit mi megcélzunk a misszió éveivel, melyeket most, a lelkipásztori napokkal megkezdtünk. Ez a misszió az egyháznak a lényegéhez tartozik, hiszen arra született, hogy Krisztus feladatát vigye tovább, Krisztus pedig azért jött, hogy az Atyát megismertesse a világgal, és mindenkit, aki érdeklődik ez iránt, el is vezesse az Atyával való kapcsolatba: itt a Földön az egyház keretén belül, és majdan Isten országán belül kösse őket Istenhez. Ilyen módon azt mondhatjuk, hogy az egyház létfeladata a misszió. Azért van az egyház és azért van minden egyes egyháztag, hogy a misszióból kivegye a maga részét, azokban a körülményekben, amelyekben ő van, a maga életfeladatához mérten. Ilyen módon senki sem vonhatja ki magát a misszióból. Nem mondhatjuk, hogy ez csak a papok, szerzetesek feladata, hiszen mindenki, aki a Krisztushoz-, Istenhez tartozását fontosnak tartja, azt is fontosnak kell tartsa, hogy ezt kimutassa a világ felé, és vonzó példaképp kínálja fel mindenki számára. Ilyen módon a misszió azt jelenti, hogy mi az életünkben jelenítjük meg Istenhez tartozásunkat és erre hívjuk meg mindazokat, akikkel bármilyen kapcsolatban vagyunk.

A misszió célját tekintve, a mi valóságunkban két irányban valósulna meg. Először azokkal foglalkoznánk, akik már most is Krisztushoz tartoznak, és élik a hitüket. Őket nevezhetnénk úgy, hogy meglévők. Szeretnénk megerősíteni a meglévőket az Istenhez tartozásukban, és ilyen módon megújítani bennük azt a buzgóságot, ami bennük van, hogy még jobban felbuzduljanak. Párhuzamosan ezzel, a hiányzókhoz is fordulnánk. Azok felé akik talán névlegesen keresztények, megkeresztelték őket de nem nagyon gyakorolják a vallásukat. Őket szeretnénk visszaédesgetni Istenhez, az egyház kebelébe szorosabban bekapcsolni. Ezt a kettős célt párhuzamosan fogjuk majd megvalósítani.

S, hogy milyen módon is szeretnénk? Tekintsük először meg, mit is mond a Szentírás a tanúságtevésről, az evangelizálásról. Három típusát említi: az első a szóbeli tanúságtétel, amikor hirdetjük az evangéliumot, Krisztus örömhírét; a második az életünkkel való tanúságtétel, amikor megéljük azt, hogy mi Krisztus követői vagyunk, és ilyen módon az életünkből le tudják olvasni azt, hogy Isten benne van a mi életünkben; a harmadik pedig a közösség tanúságtétele, amikor az együttlétünkkel is megjelenítjük azt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Akkor majd ilyen módon, mint az ősegyházban talán mutogathatnának ránk: 'nézzétek, mennyire szeretik egymást, mennyire ott van közöttük Isten'. Ezzel hátha vágyat éreznek majd rá, hogy ők is ebbe a közösségbe tartozzanak.

Mintának az emmauszi tanítványoknak a Krisztushoz való visszatalálását vennénk. Ők elcsüggedve indultak Húsvét vasárnap délutánján hazafelé Jeruzsálemből Emmauszba, de útközben egy számukra idegennek tűnő személy csatlakozott hozzájuk. Amikor megszólította őket, a tanítványok feléje megnyíltak, és engedték, hogy újból megnyissa szemüket, megvilágítsa elhomályosult értelmüket - ilyen módon visszataláljanak arra a küldetésre, amire ők már korábban ki voltak választva, mint tanítványok. Így szeretnénk mi is a missziónk megélésében újból találkozni Krisztussal, engedni, hogy Ő megnyissa a szemünket, értelmünket, és újból felbuzduljunk, lángoljon a szívünk, ahogy az emmauszi tanítványok később ezt mondták. Szeretnénk azt is, hogy minél gyakrabban, közösen üljünk le Jézussal a kenyértörés asztalához, szentségekhez járulva erősítsük magunkat Istenkapcsolatunkban. Aztán ezt kivisszük majd a világba, hagyjuk másoknak, hogy a magunk örömét érezzék meg, ismerjék meg.

Milyen pontokban fog ez megvalósulni? Elkezdtük az Egyházmegyei Lelkipásztori Napokkal. Ez lenne a beindítás és a lendületfelvétel a misszió éveihez. Szeretnénk felvenni az irányt, hogy milyen módon és merre haladjunk az elkövetkező években. Aztán ezt fogjuk majd lebontani. A jövő évben nem lesz egyházmegyei szintű lelkipásztori nap, viszont lesznek esperességi szintű lelkipásztori napok tavasszal és ősszel, meghatározott időpontokban. Akkor úgymond aprópénzre válthatjuk, illetve már folyamatában tudjuk továbbvinni és szakosítani, hogy milyen módon is éljük meg mi azt a missziót, amit kifelé szeretnénk megvalósítani. A plébániai programok szintén arra szolgálnak majd alkalmat, hogy Krisztushoz tartozásunkat, Istengyermekségünket megéljük, küldetésünknek helyet adjunk és azt kifelé is megmutassuk.

Az eszközöket tekintve nyilvánvaló, hogy mindig az Istenkapcsolat az alap bármilyen Istenes élet megélésében, és ennek az eszköze az imádság. Mindig fontos, hogy az imaháttér meglegyen. Önmagunkért imádkozva, családunkért, mindazokért, akik a missziót hivatásból gyakorolják, és mindazokért, akik a hétköznapi életükben ezt egyszerűen élik meg. Fontos az is, hogy mi magunk hitelesen mutassuk fel azt, hogy az Istenhez tartozás jó dolog. Mi örülünk annak, hogy Isten családjához tartozunk, hogy abban a földi közösségben, amit kaptunk, az egyházközségünkben otthon érezzük magunkat, és ezt hitelesen tudjuk felkínálni, meghívva erre másokat is. Ezek mellett nyílván a mai idők eszközeivel is szükséges élnünk, a médiát is igyekszünk belevonni küldetésünk népszerűsítésébe.

A Misszió Éve mottója: 'Együtt az úton'. Értelmezésünk szerint ez magában hordozza, hogy mi együtt vagyunk a missziós feladatban, küldetésünket közösségként tudjuk megvalósítani. Elsődlegesen olyan formában, hogy Krisztussal vagyunk együtt. Hozzá kapcsoljuk magunkat, Ő az aki adja nekünk a küldetést, és ilyen módon állandóan Vele együtt élve fogunk tanúságot tenni. Ugyanakkor mi együtt vagyunk azokkal, akik hozzánk hasonlóan egy közösségbe tartoznak: egy közösségbe tartozunk. Ez alapvető igénye az embernek. Szociális lények vagyunk, elszigetelten nem is tudnánk élni, s másrészt a közösség mindig felerősíti azt, amit az ember mutatni akar. Nagyobb a hangereje akár, és nagyobb a vonzása is, amikor közösségben jelenik meg valami. Másrészt az útnak is komoly jelentése van: eleve mi zarándok egyházhoz tartozunk, úton vagyunk a mennyország felé. Az út mindig valahová vezet. Célja, Isten országának az elérése - ezt már itt a Földön elkezdjük megvalósítani, felfedezni. Krisztus azt mondta, Isten országa köztetek van és bennetek. Ilyen módon sohasem céltalanul fogunk bolyongani az utunkon, hanem szemünket mindig Istenre irányítjuk és Ő adja nekünk a célirányosságot. De az útonlevés azt is jelenti, hogy nem alszunk, vagy várunk, hanem teszünk érte, haladunk felé, az akadályokkal is megküzdve.

Logónk szimbólumvilágának közepén a kereszttel egybeforrt, stilizált IHS monogramm található, ami Jesus Hominis Salvator latin hitvallásnak a rövidítése: Jézus az emberiség megváltója. Említettem, hogy mi vele együtt fogunk haladni az úton. Jézus van a középpontban, életünkben, és mi sohasem távolodunk el Tőle, amikor úton vagyunk. Ezért a Jézustól kiinduló útnak egy spirális formát adtunk: mi Jézus körül valósítjuk meg küldetésünket. Egy lábnyom indul el, ez Jézusnak a lábnyoma. Ő kezdte el a missziót, az Atya küldetését megvalósítani a Földön, aztán gyarapodnak követői, mi folytatjuk  az általa elkezdett missziót. A lábnyomok virtuálisan folytatódnak, lemehetnének akár a képről, mert ez egész életünkre vonatkozó küldetést jelent és amíg Istenhez tartozó ember van, addig folytatjuk Krisztus küldetését. A plakátot tekintve, a háttérképen szintén lábnyomokat lehet látni, amelyek előrefelé, felfelé, Isten országa felé haladnak, előre az úton, ami homokba megmaradó lábnyomokként bontakozik ki. A célunk a tenger, ahogy a háttérképen is látjuk, ami bizonyos tekintetben befejezést jelent: a szárazföldnek a vége, a folyók végállomása, ott olvadnak össze a tengerben. Ez a megnyugvásunkat is akarja jelképezni, amikor  eljutunk Isten országába és beolvadunk, az Ő boldogságából részesülünk. Isten lesz minden, mindenben. A tengerben tükröződik a napfény. Ennek is jelképes jelentése van: azt akarja kifejezni, hogy ahová megyünk az egy boldog, szép, világos ország. A fény mindig örömmel tölti el az embert, lelkesít bennünket, ilyen módon mi is a boldogság hona felé zarándokolunk, az egész életutunk afelé halad. Ezt szeretnénk mi elérni és ezt szeretnénk megvalósítani.

Végül a rotációs leosztás megmarad a Misszió Éve során is. Persze nem azt jelenti, hogy a különböző esperességek csak az adott pasztorációs szelettel - ifjúsággal, felnőttpasztorációval, diakóniával, szórvánnyal, ökumenével, vagy kisebbséggel - foglalkoznak, hanem inkább azon a szemüvegen keresztül nézzük, hogy az adott területen, hogyan jeleníthetjük meg mi a küldetésünket.

A Szentatya körlevelével kezdtem. Ő buzdít bennünket, hogy szép jövő áll előttünk. Azzal fejezi be az enciklikáját: 'A megváltás harmadik évezrede küszöbén Isten csodálatos új keresztény tavaszt készít elő, melynek már dereng a hajnala. (...) Még sohasem volt az Egyháznak annyi alkalma és lehetősége, mint manapság, hogy az Evangéliumot a szó és a tanúságtétel révén minden emberhez és minden néphez eljuttassa.

Látom már egy új missziós korszak derengését, amely fényes nappallá lesz és bővelkedik gyümölcsökben, ha minden keresztény, különösen a misszionáriusok és a fiatal egyházak, nagylelkűen és szentül válaszolnak korunk felhívására és kihívásaira.'

Ilyen fiatal és lendületes egyháznak vallhatjuk mi is magunkat. Kétszáznyolc éves múltra tekint vissza a Szatmári Egyházmegye, a lendületünket éljük meg majd a Misszió Évében! Köszönöm Szépen!"

Kapcsolódó videó:

Ft. Egeli Ferenc püspöki titkár a Misszió Éve koncepcióját mutatja be.