2017. december. 15. Köszöntjük nevű látogatónkat.
2017. december. 15. Köszöntjük nevű látogatónkat.

Szent földön született, vértanúként halt meg

A vértanúk évszázada

(bevezetés)

Miután Jézus a Tábor hegyén tanítványainak megmutatta isteni arcát, Péter ezt mondta: Uram jó nekünk itt lenni! Talán már akkor, a tizenkettő, trónokról, hatalomról álmodozott. De Jézus felrázta őket álmodozásaikból és ezt mondta nekik: „Most lemegyünk a hegyről, ahol az Emberfiát a gonoszok kezére adják, kiszolgáltatják a pogányoknak, megölik..." Péter azt mondta Jézusnak: „Isten őrizzen, hogy ez történjen veled!" Az apostolok nem sejtették, hogy velük is ugyanaz fog történni, vértanúk lesznek, mert ha a búzaszem nem hal el, egymaga marad, ha elhal sok termést hoz. Aztán, Jézus mennybemenetel után, megkezdődött az első keresztényüldözés, Jeruzsálemben, aztán Rómában, ami a világ legborzasztóbb és leghosszabb borzalma volt, mert 300 évet ölelt fel. Róma megtelt vértanukkal, földalatti katakombákban gyűjtötték össze és temették el megkínzott testüket. De a harcot a keresztények mégsem adták fel, pedig nem tudták, hogy ők lesznek azok, akik majd legyőzik a halhatatlannak tűnő pogány római birodalmat. Már a borzalmak kezdetén, a szörnyűséget látva, egy bátor keresztény, valószínű János apostol, tollat ragadott és a kétségbeesett, csalódott keresztényeknek, akik Jézus ígéreteiben becsapottaknak érezték magukat, egy könyvet írt, amelyben megmutatja nekik, hogy Jézus nem hagyta el őket, a gonosz hatalmát megtöri az isteni Bárány és eljön Krisztus országa. Addig a keresztényeknek szenvedniük kell, nemcsak Néró alatt, hanem a történelem folyamán, mindvégig. Az apokalipszis állandóan ott van a történelemben. Az első keresztények, ott Rómában, Péter sírja mellett, a földalatti katakombákban a vértanúk sírjain miséztek, imádkoztak, reménykedtek. A keresztény világ nem feledkezett meg róluk. Kétezer év óta zarándokolnak ide a világ keresztényei, emlékezni, erőt meríteni... Egy napon, 1910-ben, egy fiatal, újmisés pap is végigjárta e szent helyeket. Hogy mit mondtak nekik a vértanúk, ezt nem tudom, de azt biztosan tudom, hogy ez a fiatal pap nem gondolt arra, hogy egykor az ő sorsa is a vértanúság lesz? Nem gondolt arra, hogy pár évtized múlva ő is egy „dohos üregben", a kommunisták börtönében hal bele az üldöztetésbe. Ez a fiatal pap, Scheffler János, a későbbi vértanú püspök, volt. Ő biztosan nem gondolt arra, hogy a vértanúság ideje nem egy lejárt szezon, mert egy magát felvilágosultnak nevetett társadalom visszahozza, sőt a maga módján meg is haladja a hajdani idők kegyetlenségeit, éspedig a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Nem gondolt arra, hogy nemsokára az emberek millióit verik agyon, kínozzák halálra, zárják megsemmisítő lágerekbe, pusztán keresztény hitük miatt. Nem gondolt arra, hogy ő is egy azok közül, akikben majd egy diktatórikus rendszer a halálos ellenségét látja. És mi, az őt követő, fiatalabb generációk, szinte semmit sem hallottunk róla. Jól ismerjük a régmúltat, de keveset tudtunk a jelenről. Én  magam is későn döbbentem rá arra, hogy amíg , mint teológusok, a dühöngő kommunizmus éveiben, reverendába öltözve, összesen ötön szeltük keresztül kasul szülőfalunk utcáit, addig, csak itt Románia börtöneiben több mint 72 pap szenvedte a veréseket, tűrte az állandó éhséget, meg az embertelen hideget... Sajnos, vagy talán szerencsénkre, ezekről az eseményekről szinte semmit, vagy csak általános dolgokat tudtuk. Amikor én születtem, Scheffler János még nem volt püspök, amikor bérmálkozni akartam, ő már vértanú volt. A búzaszem elhalt és fél évszázadnak kellet eltelnie ahhoz, hogy meghozza a termést. Amikor, a nyár folyamán, Misztótfalúban (Kiss Miklós szülőhelyén) a szt. Lőrinc búcsút tartottam, a hívek megilletődve hallgatták szt. Lőrinc sorsát. Egy adott pillanatban témát változtattam és megkérdeztem: Eszetekbe jutott-e valaha, hogy közületek nem egyet egy vértanú püspök bérmált meg? Tudatában vagytok-e annak, hogy szent ember keze áldott meg benneteket és erősített meg a hitben? A kérdésre a síri csend volt a válasz. Pedig szent az a föld, amelyen János püspök lépdelt és mi elmondhatjuk Jákobbal: én nem tudtam, hogy szent az a hely ahol én állok! Nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy a mai keresztények a kereszténységben egy győzedelmes, diadalmat arató egyházat látunk, amely a történelemben rengeteg csatát nyert meg. De az már nem érdekel bennünket, hogy kiknek a vére árán történt mindez. Robert Royal, a nemrég megjelent „A XX. század katolikus vértanúi." című könyvében ezeket írja: „Az elmúlt XX. században többen haltak meg keresztény hitükért, mint az előző tizenkilenc évszázadban együttvéve." Borzasztó ez a statisztika, mégis igaz. Köztük van János püspök is, akit rövidesen a boldogok sorába emelnek. Megpróbálom felidézni, emberközelbe hozni az ő életét és vértanúságát, éspedig az egyszerű keresztények számára.

Szent földön született

Minden vidéknek megvan a maga története. Nagykároly vidékének a sorsát egy betelepítés új irányba fordította. A Rákócziféle szabadságharc megbukott, a nagymajtényi síkon a szétvert kuruc csapat letette a fegyvert, vezérük, Gróf Károlyi Sándor és az osztrákok, 1711-ben megkötötték a szatmári békét. A háborúkban sokan elvéreztek, a Nagykároly környéki magyar falvak elnéptelenedtek. Károlyi gróf telepeseket keresett a földek megművelésére, az ipar felvirágoztatására. Így kerültek Baden-Würtenbergből, Nagykároly környékére a svábok. Nyomukban megváltozott a zóna. Valamikor, nem is olyan régen, az én gyermekkoromban, Nagykároly, sváb vidékét szent földnek nevezték. A Károlyi gróf által betelepített svábok, a gróf kérésére kerültek erre a vidékre. Nem vették el senki hazáját, földjét, vagyonát. A krónikások szerint ezen a vidéken, a véres háborúk és a pestis kiirtotta a magyarságot. A grófnak szorgalmas és római katolikus vallású  emberekre volt szüksége. Hát ilyenek voltak a Baden-Würtenbergből idetelepített svábok. Szorgalmasak voltak, életképessé tették azt a vidéket, amit a sás, dudva és a mocsarak lepték el, kemény munkájukkal életképessé tették a zónát. Erről a szorgalomról beszél a máig élő közmondás: Ha a svábnak nincs más dolga, lebontja a házát ! Hívő, katolikus emberek voltak, akik vallásukhoz nagyon ragaszkodtak és ragaszkodnak mind a mai napig. És mivel vallásosak voltak, a hitből merítettek erőt. Sorsuk a beolvadás volt, hiszen nem voltak akkora tömbben mint a Bánátban és nem azért jöttek ide, hogy itt Németországot formáljanak. Erről majd később szólok. Ezekből a sváb falvakból sok tanár, orvos, tanító, népnevelő, mérnök, író, sőt tudós kertült ki, de még több pap, szerzetes és apáca. Ezért kapta ez a vidék a szent föld elnevezést. Ezen a szent földön található egy, még mind a mai napig szinte tiszta katolikus falú, Kálmánd. Milyen falú volt ez? A svábok a falvakat érdekes módon jellemezték. Még gyermekkoromban hallottam azt, hogy a csanálosiak büszkék, a fényiek szorgalmasok, a kálmándiak ájtatosak..., hogy a többit ne is említsem, mert nem mind hízelgő. Ebben az ájtatos falúban látta meg a napvilágot Scheffler János, a későbbi vértanú püspök, 1887-ben, egy tízgyermekes család második gyermekeként. A sváboknál a sokgyermekes család nem volt ritka. A gyermek Isten áldását jelentette, de egyben munkaerőt is, mert a mezőgazdaság nehéz munkája sok szorgos kezet kívánt. Az újszülött fiú édesanyja, Ilonka néni biztosan nem sejtette, hogy mi a terve az isteni gondviselésnek a fiúval kapcsolatban. Lehet, hogy gondolt arra, hogy ha több gyermeke lesz, még pap, apáca, ügyvéd vagy tanító is lehet belőlük. Mert ez így volt a sváb falvakban. Hogy a bírtok ne menjen széjjel, azt az egyik fiú örökölte, éspedig az amelyik jobban szeretett gazdálkodni és rátermett volt erre a munkára. A többiek, ha tehették, más pályát választottak, tanultak, esetleg a városban mesterséget sajátítottak el. De volt olyan család, ahonnan két pap és két apáca is kikerült. A Scheffler családból hárman választották a megszentelt élethívatást hiszen János testvére Ferenc is pap lett és nővére Mária pedig belépett az irgalmas apácák rendjébe. A zsellér családoknál a tanítatás nehezen ment. Ha nem akadt szponzor, mint a Scheffler család esetében az akkori kálmándi plébános, akkor a tehetségek a kapánál vesztek el.

Boldog gyermekkor

János születésének, gyermekkorának és fiatal éveinek az idejében a falusi élet nem volt könnyű, de a nehéz munka mégse változtatta rabszolgává az embereket, mert tudtak ünnepelni. Akkor a vasárnap és az ünnepnapok szent dolognak számítottak, dolgozni tilos volt. A vasárnapot  nemcsak a pihenés, hanem a misehallgatás és a közös családi ebéd tette meghitté és boldoggá. A válás szinte ismeretlen volt. A falú igazi ünnepét a templombúcsú napja jelentette (Kirchweih), Kálmánd védőszentjének, Szent Annának az ünnepe. Akkor mindenki szórakozott és ünnepelt, vendégeket fogadott, a szomszédfalúban élő rokonokat. Fúvózenekar szinte minden sváb faluban volt, sőt még most is van. Ők játszottak a misén, körmeneteken, temetéseken. A búcsú napján megjelentek a faluban a mézeskalácsot árulók városi kereskedők, sőt még a „ringlispil" is. A kis János az ő szülőfalújában volt elsőáldozó, új ruhában, fehér mirtusszal. Ez a nap  nagy ünnep volt a családok számára, boldogság a gyermekek számára. János az elemi iskolát is itt végezte, itt dőlt el a jövője is. Tanítója és plébánosa észrevette, hogy a gyermek tehetséges, ők figyelmeztették János szüleit is arra, hogy a fiúkat tanítatni kell. János gyermekkora nem volt könnyű de szép volt. A béke és a boldogság jellemezte a sváb falvakat. A kemény tavaszi, nyári és őszi munka igénybe vette a gyermekek segítségét is. Számukra a tél volt a legboldogabb időszak: tanulás, játék és  vendégeskedés. Téli estéken a családok hochstubálni mentek, azaz vendégségbe, egymáshoz. A petróleum lámpa mellett, a jó melegben, a férfiak kártyáztak, borozgattak, szinte minden házban volt borospince. Az asszonyok kézimunkáztak, fontak, rongypokrócot készítettek, falvédőket hímeztek. Édesanyám egyik falvédőjét még ma is őrzöm, ezzel a felirattal: Alle Morgen, Ohne Sorgen! De ilyen is volt: Jó reggelt! Ezek voltak a gyermekek számára a legszebb esték. A padlóra terített pokrócokon játszottak: malmoztak, dominóztak, sakkoztak, a saját maguk által készített figurákkal. Közben megvendégeltek mindenkit: fánkkal, csőrögével, aszalt szilvával dióval, sőt még aszaltszőlővel is, szemes főt kukoricával, azaz tengerivel... A vendégeskedés az éjszakába nyúlt, majd viharlámpákkal botorkáltunk hazafelé a vaksötétben, más csoportokkal összetalálkozva. Adventben a hochstubálás helyett az rorátéra való járás volt az érdekes. Kora reggel, családostól, viharlámpákkal felszerelve mentek a svábok a templomba. A Mikulás ajándékokat hozott a kirakott , megfényesített cipőkbe. A karácsony volt a legszebb. A nehezen beszerezhető fenyőfa tele volt aggatva apróságokkal, házilag készített szaloncukorkával, aranyozott dióval, kis almákkal, papírangyalkákkal és csillagokkal. Egy pár téli zokni egy új bakancs nagy ajándék volt. Akkor egymástól örököltük a kinőtt holmikat. Nagy szegénység nem volt, de szerénység igen és rengeteg öröm. Az éjféli miséről hazajövet, mindenki megcsodálhatta a házakban, az ablak elé állított karácsonyfákat, tele égő gyertyákkal. Újévkor, reggel korán a gyermekek felkeresték a nagyszülőket, keresztszülőket, verset mondta és boldog újévet kívántak. Ezt íratlan törvény volt. Ekkor süteményt és pár garast kaptunk. Hazafelé menve a többi gyerekekkel összetalálkozva, megbeszéltük ki mennyit kereset. A pénzből Nagykárolyban játékokat vásároltunk. Ilyen környezetben nőt fel minden Nagykároly környéki gyermek, János is. De hát a gyermekkor hamar eltelt, boldog volt, kevés vággyal és sok örömmel. Nem csoda, hogy erre a gyermekkora mindenki vissza vágyott és nehéznek tartotta az idegenséget. Valószínű János, a kis kálmándi fiú, sem vállalta félelem nélkül az idegenséget.

A gimnazista
 
A múlt század elején, János püspök gyermekkorában, a Nagykároly környéki falvak lakosainak a főfoglalkozása a földművelés volt. A sváb parasztok Nagykárolyba vitték áruikat, ahol a túlkínálat miatta nagyon gazdag volt a piac. Nagykároly így gazdag mezőváros lett. De minden falunak megvoltak a maguk iparosai: asztalos, kerékgyártó, kovács, takács, szabó, suszter... A gyermekeknek is ugyan ez a sors jutott. Örökölték szülei foglalkozását, de nem  mindegyik maradt otthon, a szülőfalújában, hanem tovább ment, ahogy mondták: tanulni. És ezek nem kevesen voltak. Mint már említettem, a sváb falvakból sok tehetség került ki. Ezek tovább tanultak, tanítók, tanárok, orvosok, mérnökök, ügyvédek papok vagy apácák lettek. A tehetség felfedezői a plébánosok és a tanítók voltak. Ebben az időben, a legtöbb falúban csak négy elemi osztály volt, palatáblát használtak az iskolások. Így csak a fejben maradhatott meg az, amit tanultak. Ez már maga is elárulta, ki mire képes. János is elvégezte a négy elemit. Plébánosa, Soltész Imre, felfigyelt tehetségére és figyelmeztette János szüleit: a gyermeküket tanítatni kell! A tanításhoz pénz kellett, ami a Scheffler családnak csak szűkében volt. Jólelkű plébánosuk megígérte, hogy segíteni fogja János iskoláztatását, sőt közbe járt, hogy Jánost vegyék fel a Szatmári Királyi Katolikus Gimnázium első osztályába. Mindez 1898-ban történt. Ekkor kezdte János megismerni az idegenséget. Mint minden gyerek ő is nehezen szakadt el a szülői háztól. Abban az időben nem igen utaztak a falusiak, főleg a gyermekek, habár a vonat már létezett. Jánost csak egyszer vitték Nagykárolyba, a vására, vagy talán orvoshoz... Ekkor ült János először vonaton, Domahidától Szatmárnémetig, ami számára is nagy élmény volt. Akkor még ez a gyermek nem sejtette, hogy évek múltán be fogja majd járni a fél világot,  hogy  egyszer majd eljut Amerikába, Afrikába... János számára nem volt hely a bentlakásban, ezért a székesegyház sekrestyésének egyik bérbe adott szobájában lakott egy éven át, több kisdiákkal együtt. János számára itt nyílt meg a tudáshoz vezető hosszú út. Mint gimnazista, kitűnően tanult, és ezzel kiérdemelte azt, hogy a Hám János konviktusban alapítványi helyett kapott. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett a szülei számára. Tanárai szigorúak voltak, de emberismerők is. Hamarosan felfigyeltek arra, hogy a fiatal kálmándi fiúnak jó nyelvérzéke van. Második gimnazista korában bérmálkozott, ami nagy esemény volt számára. Egyszerűen öltözködött, de nem annyira szegénysége, mint inkább szerénysége miatt. A nyarat otthon, a szülőfalújába töltötte, ami kemény mezei munkát jelentett: szántott, kapált, talicskázott (targoncázott) aratott, csépelt, ami nagyon nehéz munka volt. Lassan közeledett az gimnázium befejezésének az éve. Otthon szóba jött: mi lesz tovább Jánossal?
1903-ban nővére, Mária, a család legelső gyermeke, belépett a szatmári Irgalmas Nővérek zárdájába, apáca lett. Nővérének ezen lépése mély hatással volt Jánosra. Ezen esemény után a fiatal diákot komolyan foglalkoztatta a papi pálya. A végén döntött és a gimnázium utolsó évében felvételizhetett a papnevelő intézetben, ahová fel is vették.
A következő évben  jelesen érettségizett és már több nyelvet beszélt.

 

Tudós  teológus
 
Érettségi után az egyházmegyei hatóság, teológiai tanulmányok végzésére a Királyi Magyar Tudományegyetem karára küldte, Budapestre. Ezzel elszakad szülőfalújától és az történt vele mint minden szeminaristával. Elszakad családjától, mindhalálig. Többet a meghitt ünnepeket, mint a karácsony, húsvét, kirbáj, sem tölthette otthon. Csak nagy ritkán hazalátogathatott. János szívesen indult Budapestre, tanulni akart. Itthoni felettesei figyelemmel kísérték teológiai tanulmányait. Már ekkor irogatni kezdett és felettesei felfigyeltek írásaira. Négy évet számláló teológiai tanulmányai után, elérkezettnek látszott az idő arra, hogy pappá szenteljék. Dr. Boromissza Tibor szatmári püspök, 1910 július 6-án szentelte pappá, valószínű a szatmári székesegyházban. Az újmisés pap a primiciáját szülőfalújában, Kálmándon tartotta, július 10-én. Manuduktora az öreg plébánosa volt, a primiciai ebédet a plébánián költötték el. Alig ért véget a primicia, az újmisés János értesítést kapott arról, hogy állami ösztöndíjat kapott arra, hogy tanulmányait Rómában, a Gergely egyetemen folytassa. Ez a döntés azt jelentette számára, hogy Szatmártól is messzire kerül. Naplójából kitűnik, hogy Budapestet szerette, de Rómával, Olaszországgal nincs megelégedve. Van mit megcsodált, volt amit nem fogadott el. Az olasz nép temperamentuma az élet minden területét átjárja, az olasz a templomban is olasz. A Nagykároly környéki falvakban rend és tisztaság volt, csend és nyugalom, a templomban pedig nagyon szigorú volt a fegyelem. Mindez az olaszoknál egészen másként van, sőt vallásosságukat is másként élik meg mint a szatmáriak. Mindezek ellenére sokat utazik, bejárja a katakombákat, bazilikákat, sok mindent tanulmányoz és sok tapasztalatot szerzett későbbi élete számára. Sok híres egyéniséggel és ismerősével találkozik össze, köztük Tóth Tihamérral, Czumbel Lajossal is. Közben keményen tanul, sőt két hónapig házi tanító is volt egy grófi családnál, ahol nehezen tudta elviselni a lezser családi életet és az elkényeztetett, fegyelmezetlen grófi gyermekek rakoncátlanságait. Az otthoni svábok családi élete sokkal fegyelmezettebb volt.
Szorgalmas tanulásának megvannak az eredményei. 1912-ben kánonjogból ledoktorál a Gregoriana egyetemen. 1915-ben a hittudomány királygyűrűs doktora lesz a Pázmány egyetemen. Közben otthon már tanít, tanulmányi felügyelő és filozófiát tanít a szatmári teológián, 1914-től. Majd 1922-től teológiai tanár a Püspöki Hittani Intézet egyházjogi tanszékén. Aztán 1927-ben a Szent István Akadémia rendes tagjának nevezik ki, 1929-ben, Nagyváradon, az egyesített teológián, tanulmányi felügyelő. A későbbi püspök ezzel nem fejezte be tanulmányait, állandóan képezte magát, később, mint látni fogjuk, a román nyelvet is elsajátította. Az állandó képzést elsősorban önmagától várta el, de papjait is erre oktatta, sürgette. Márton József, volt mezőfényi plébános, aki egy időben a leendő püspökkel együtt dolgozott az aulában, ezt mondta, hogy János püspök szigorúan vigyázott a rendre és a fegyelemre. Papjait így figyelmeztette: A műveletlen és kastos (mocskos) papnál nincs szánalmasabb a világon." Egész életében szenvedélyesen kutatta a lappangó tehetségeket és közülük nem egyet a papi pálya felé irányított. Meg akarta ismerni a világot
Azt hiszem, hogy az egykori kálmándi kisfiú, akit édesapja csak egyszer vitt magával a nagykárolyi piacra, soha sem gondolt arra, hogy valamikor beutazza a fél világot.
Olaszországgal tanulmányi évei alatt ismerkedett meg. Végigjárta az országot és megcsodálta Itália és Róma remek épületeit és elkápráztatta az Örök város. A trianoni diktátum után román világ köszöntött Erdélyre, és ezzel minden megváltozott. A nemzeti kisebbségre nagy nyomás nehezedett. A gimnáziumban kormányrendelet szerint buktatták meg a magyar és német diákokat. Ekkor, sokan, érettségi nélkül nyertek felvételt a teológiára, vagy Temesvárra mentek tanulni. Nem a tudással volt baj, hanem a diszkriminációval. A szatmári egyházmegye vezetői felismerték a  román nyelvtudás szükségességét, ezért idejében léptek. Csakhamar, 1921-ben Scheffler János és tanártársa Dr. Czumbel Lajos elutaztak Craiovaba, román-francia kurzusra. Aztán, 1922 nyarán három hétig Észak Bukovinában és Moldovában járt. Ekkor már román nyelven is ír. Cernovitz nagy hatással volt rá, ott lengyel közösséggel találkozott, a városban szinte csak német és zsidó beszédet hallott. A templomokat a bizánci kultúra dominálja, de mindenütt a monarchia újlenyomatát látja.
További útja Hadikfalvára vezet, majd Iasi, Pascani következik, ahol Cisar püspök fogadta őket, Jánost és testvérét Ferencet, aki szintén pap volt. Ghereăieşti-ben találkozik először csángókkal, zavarja őt a csángó nyelv román szavakkal megrakott zsargonja. Talán észre vette, hogy a kálmándi svábok is egy csomó magyar szót használnak. Útja Szabófalvára vezet (Săboani), amit magyar eredetű falunak tart. Egy halászó tanítóra bukkan, aki ékes magyar nyelven sajnálkozik azon, hogy a román király kiiktatta a magyar nyelvet az iskolákból. Az öregek mindenhol tudnak magyarul. Egy helyen magyaros ebéddel kínálják és megjegyzi, hogy a töltött káposztát galuskának(găluşte) hívják. Meglepi az, hogy a halottakat kifedett koporsóban viszik a temető felé. Közben szépen megtanul románul , aminek a segítségével már megérti a csángó nyelvet. Útjának végén már románul gyóntat, misézik, sőt predikál is. Tehát megtanult románul, de ez, később, a vádlottak padján nem sokat számított. Később, nagymajtényi plébános korában, ellátogatott Amerikába. Nyugtalanította a sváb kivándorlók ottani nehéz élete. Emlékezésiből kitűnik, hogy szerette fajtáját, és érdekelte népének sorsa. Buzdította az emigránsokat, lelket öntött beléjük és arra figyelmezteti őket, hogy ne strapálják túl magukat. Írásaiból megsejthetjük, hogy mélyen együtt érzett azokkal akik menekültek a hazai nehéz sors elől, mert odaát ugyanazt kapták. Azóta már tudjuk, hogy többen közülük pénzzel jöttek haza, földet vásároltak és jómódú emberekké váltak. De ez a jólét sem tartott sokáig, mert gyermekeiktől elvették a földet a kommunisták. Később, Scheffler János, 1930-ban részt vett a Karthágó-i (Tunézia), XXX. Euharisztikus Kongresszuson. Két év múlva elutazik Írországba és Dablinban, részt vesz a XXXI. Euharisztikus Kongresszuson. A legtöbb lelki élménnyel, csalódással őseinek az egykori hazájából, Baden Würtenbergből, a sváb földről tért haza. Erre a földre 1927-ben látogatott el és tíz napot töltött ott. Azt gondolta, hogy az ottani svábok olyanok mint a Nagykároly környékiek. Vonattal, de gyalog járta be azokat a falvakat, városokat, ahonnan ősei elvándoroltak, egy jobb haza reményében. De hamarosan rájött arra, hogy a szatmári svábok nem jókedvükből jöttek el onnan. A természet mostohasága, a kevésbé termő föld ott is kiszipolyozta az embereket. A kemény élet zárkózottá tette őket, sőt a fösvénységig spóroltak. Szülőföldjének svábjai nyitottabbak, közlékenyebbek, barátságosabbak és vendégszeretőbbek voltak, mint otthonmaradt honfitársai. A helyi sváb nyelvet csak egymás között beszélték, és ugyanaz volt mint Kálmándon. De idegenek előtt az irodalmi nyelvet beszélték, ami Németországban még ma is megvan, mert igen sok a tájszólás. A svábföld vallásossága sem  volt olyan mint Nagykároly környékén, de egyes vallásos szokásokat, ájtatosságokat úgy talált az őshazában, ahogy azt Kálmándon látta, gyermekkorában. Ezekben az években. 1927-ben, Németországban, elmegy Konnersreut-ba, ahol meglátogatja Neumann Terézt, a látnokot. Ez a felkapott ügy őt is kíváncsivá tette és hazajövet tanulmányt is írt róla, előadást tartott a kispapoknak, akik élvezettel hallgatták.
 
A jogász
 
Scheffler János, tanulmányai befejezése után is tovább képezte magát, főleg szakmájában a kánonjogban. A papok életét érintő problémákat is a jog területére terelte: engedelmesség, pénzkezelés problémái, nyerészkedés. Tanulmányaiban kijelöli a helyes utat és figyelmezteti a papságot arra, hogy ami a laikusoknak megengedett, az a paphoz nem mindég méltó. Az első világháború végén összeomlott az osztrák-magyar monarchia, ami megpecsételte az ezeréves Magyarország sorsát. Az országra reázúdult az un. őszi rózsás forradalom, ami a valójában kommunista invázió volt. A jogtanár érezte, hogy sok jogi probléma megoldása vár az egyházra. Tudta, hogy az istenített demokrácia leple alatt az egyház ellenségei húzódnak meg. Az egyházmegye darabokra szakadt, Erdély román föld lett és a román állam elkobozta a katolikus egyház vagyonnak a nagy részét. A román kormány és a Vatikán konkordátuma is csak hosszú huzavona után kötetett meg. Még a nagyváradi meg a szatmári püspökség felszámolása is szóba jött. A helyzet stabilizálása érdekében a püspök összehívta az egyházmegyei zsinatot, minek a fő mozgatója Scheffler János lett. Folytatódtak az előkészületi idők munkálatai, ahol a püspök a megnyitó beszédében elemezte az egyházmegye szomorú állapotát és megoldást kerestek a problémákra. Közben, évek után jött a magyar világ és az egyházmegye nagyjából visszakapott minden elvett területet. Scheffler János életében egy telefonhívás új fordulatot vett. Az akkori magyar miniszter Hóman felhívta a tudós papot és megkérdezte: elvállalna-e a kolozsvári egyetemen az egyházjogi tanszéket? A végén elvállalta, püspöki engedéllyel, 1940 október 15-től. Scheffler János nehezen vált meg eddigi munkakörétől, Nagyváradról elment Kolozsvárra de szíve Szatmáron maradt. Tanársága mellett egyéb pásztorációs munkát is végzett. Scheffler János egyetemi tanárságával kapcsolatban eszembe jut egy történet. Már  hatodikos teológus voltam Gyulafehérváron, amikor egy májusi délután Dr. Nemecsek Jószef rektor arra kért, kísérjem a püspökségre Visán László tanügyi főinspektort, aki a kormány mellett működő Vallásügyi Osztály egyik főinspektora volt és a teológián a vizsgákat ellenőrizte. Visán László örmény származású magyar volt, jogot végzett és a kommunista állam, egyházakat kontroláló osztályának a tagja volt. Többször tárgyalt Márton Áron püspökkel, akinek nem volt szabad elhagynia a püspöki palotát, mert szobafogságra volt ítélve. Útközben az inspektor megkérdezi tőlem: hova való vagy? Mondom neki: a szatmári egyházmegye papja vagyok. Szatmár, Szatmár ! - dünnyögte a fogai alatt, majd ezeket mondta: „A ti volt püspökötök, Scheffler János, engem megbuktatott a kolozsvári egyetemen egyházjogból... Nagy darab, szigorú ember volt..."
Visán megélte a kommunizmus bukását és a végén, valahol a Nyárád mentén, pap temette el. Scheffler János, tanársága idején, egy alkalommal az esztergomi szabadegyetemen is tartott előadást. Ekkor újra felfigyelt rá régi ismerőse, Serédi Jusztinian, hercegprímás, de mint jövendő püspök még nem jött szóba. Serédi másvalakinek lobbizott.
 
A püspök
 
Fiedler János szatmár-váradi püspök lemondása után, a szentszék, utódjának P. Napholcz Pált jezsuitát jelölte, akinek a püspökké szentelését ki is jelölték. Napholcz csak kinevezett püspök maradt. A zavaros idők miatt elmaradt a felszentelése. Közben a püspöki szék betöltésére, újabb jelöltek, három részről érkeztek. Serédi Jusztinian, bíboros-hercegprímás Meszlényi Zoltánt, esztergomi segédpüspököt ajánlotta Szatmárnak. Horthy kormányzó Luttor Ferencet ajánlotta, míg Teleki Pál miniszterelnök Pakocs Károly mellett döntött. Ez utóbbi Márton Áron megbízásából volt Szatmár egyházmegyei kormányzója. A Vatikán más távlatokban gondolkodott. L. Maglioni államtitkár dr. Scheffler Jánosban látta a jövendő püspököt. Ottaviani bíboros közli, hogy mindenki megelégedésére János lesz a püspök. Ezt Fiedler és Pakocs is támogatja. A magyar kormány a kinevezést elfogadta. Mindez titokban történt. Ezért a közvélemény Pakocs felszentelését várta, aki már Schefflert mint jövendő vikáriusát emlegette. De a dolog fordítva dőlt el. Scheffler János a kinevezését tudomásul vette, betegségére hivatkozva haladékot kért, de hamarosan igent mondott. Ebben a döntésben Pakocs Károly is segítette, aki egy nagyon szép levélben arra kérte barátját, hogy fogadja el a kinevezést, lássa benne az isteni gondviselést, ő maga, pedig mindenben segíteni fogja az új püspököt. Ez a levél sok mindent elárul. Ekkor még Pakocs valóban jó barátja volt Schefflernek, bárhogy is alakult később Pakocs sorsa. Utóvégre a két jó barát sorsa ugyanaz lett: mindkettőt a kommunista hatalom  tette el láb alól. Schefflert börtönben likvidálták , Pakocst a kommunista titkosszolgálat félholtra verve dobta be a Popesti-Leorden-i apácakolostor udvarára, ahol sérülésébe belehalt. Pakocs ebben az apácakolostorban volt spirituális, utódja dr. Vamvulescu pap-orvos lett, akivel én 1991-ben, ott a kolostorban, mint régi ismerősömmel, elbeszélgettem. Pakocs Károlyt szentéletű, művelt és alázatos embernek tartotta ő is és az apácák is. A Scheffler Jánost  kinevező pápai bulla, az új püspököt szülőföldje jó ismerőjének, a derék, vallásos sváb nép hűséges fiának, és jó magyarnak nevezi, aki képes a vezetésre, mert az egyházmegye papságának a legnagyobb részét ő nevelte. A szokás szerint az akkori államfő, Horthy Miklós előtt az új püspök, Budapesten, 1942 április 27-én letette a hűségesküt. Hivatalát 1942 május 5-én vette át és a felszentelését május 17-re  tűzte ki. A három szentelő püspök a következő volt: Serédi bíboros-hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi püspök és Madarász István kassai püspök volt. A szentelés a szatmári székesegyházban történt, ahol jelenvolt az új püspök 81 éves édesapja. Az édesanyja, Ilonka néni már nem érte meg ezt a boldog napot mert már 1907 március 24-én meghalt. A püspökszentelésen jelen volt Hómán Bálint történész, kultuszminiszter is. Az új püspök jelszava: Ut omnes unum sint! Hogy mindnyájan egyek legyenek! János püspök, püspöki tevékenységét 1942 májusától 1948 szeptember 16-ig zavartalanul végezhette. Nem gondolta, hogy püspökségének ideje nagyon rövid lesz, azt sem, hogy hogyan fog végződni. Igen érdekes, hogy a jövőbe látott. Mármarosi és nagybányai papjait arra kérte, tanuljanak meg románul, mert különben nem fognak boldogulni. Intelmeit az utódaik közül mindegyik elfogadta. Jövőbe látást sejtet az is, hogy a püspök megkövetelte a Histora Domus rendszeres vezetését, mert, mint mondta: „...ebben őrizzük meg a múltunkat a jövő számára". (Sipos Ferenc)
Püspöksége alatt Borsán építetett egy kápolnátés paplakot, amit 1945-ben felgyújtottak, még nyoma sem mradt. Nagybányán a szaléziánusok számára építetett templomot, aztán Kisdengelegen, talán még a Veresmarti templom is az ő idejében épült. Pappá szentelt 28 kispapot. Aztán 1944-ben jött a második világháború, Szatmár orosz légitámadás érte, a püspökség középső részét bombatalálat érte, a menhelyen 22 ember tartózkodott, melyből 21 meghalt, köztük 7 pap, 3 teológus és 2 apáca, valamint néhány civil. A püspök ekkor Szatmár-hegyen, a nyári rezidencián tartózkodott, helynökével, Pakocs Károllyal együtt, így megmenekült. A püspök, a háború végén, ebben a nehéz időben, hamarosan helyrehozta az épületet.

 

Scheffler János, a tanító

János püspök rendkívüli egyéniségét a sokrétűség jellemzi ezért nehéz röviden írni róla. Sajnos az ő személyében a vértanúság hamar végett vetett egy szellemi óriásnak, mert derékba törte élethívatását. A kemény tölgyfát kivágták, még mielőtt gyümölcseiben gyönyörködhetett volna. A búzaszem soha sem látja meg a kalászt. János püspök szellemi hagyatéka így is olyan sokrétű, hogy szinte elvész benne az ember. Szellemi hagyatékát olvasva, szinte előttünk áll a nagy tanító, pedagógus. Kiváló szellemi gazdagságát és pedagógiai éleslátását igyekezett aprópénzre váltani. Mint lelkipásztor, megosztotta a hívekkel, mint tanár és püspök, megosztotta a papsággal. A szatmári egyházmegye az általa nevelt papságon keresztül lett híres. János püspök a papság nevelésében látta főpásztori tevékenységének a legfontosabb feladatát. Ha elolvassuk a papoknak szánt lelkigyakorlatos könyvét, rádöbbenünk arra, hogy világos és határozott elvárásai voltak a jövendő lelkipásztorokkal szemben. Jézus gondosan tanította apostolait, majd őket is tanítani küldte , okosságot és éberséget ajánlva nekik. Ezt tette János püspök is. A papságtól kemény dolgokat várt el. Elsősorban a hívatás biztos jeleit kereste a fiatalokban de főleg a kispapokban. Ő maga is hivatást kutató lélek volt. A hívatás Istentől jön, de a hozzáállás már az egyéntől függ. Ezért a tanár és a későbbi püspök igyekezett felkutatni a tehetségeket majd ápolni azokat. Nem egy fiatalt ő indított a papi pályára, de többeket el is tanácsolt. Nívós szellemiséget, sőt szellemi fölényt várt el papjaitól. Mivel a pap tanít, neki is tanulni kell, munkájának eredménye nemcsak Isten kegyelmétől de a tudástól is függ. A püspök a papságtól is sokrétegű tudást követelt meg. Erre azért van szükség, mint írja, mert a pap csak megfelelő tudással és ismeretekkel lehet a világ világossága, amely megvilágítja az embert. A pap legyen jó pszichológus éspedig a meggyőzés érdekében. Tudását időszerűen és elérhető módon gyakorolja, ezért a pap műveltsége sokrétegű és átfogó kell legyen. Elsősorban, figyelmeztet, azt a nyelvet kell tökéletesen elsajátítania, amelyet a pasztorációban használ. A teológiai tudás mély filozófiai ismereteket feltételez, éspedig azért, hogy érvelni tudjon, különben a hirdetett igazság a levegőben marad. Mivel a hit hallásból ered, a kinyilatkoztatás igazságainak a közvetítőjeként a papnak általános műveltsége kell legyen: irodalom, természettudomány, retorika, történelem, pedagógia, didaktika, esetleg zene.A retorikával kapcsolatban arra figyelmezteti tanítványait, hogy igehirdetésük ne a fellegekben járjon, hanem emberközelben maradjon, különben zengő érc és pengő cimbalom válik belőle. A püspök figyelmeztette tanítványait arra, hogy a kellő kultúra és szellemi felkészültség hiánya könnyen sebezhetővé teszi a pap meggyőző egyéniségét. A fiatal papnövendékeknek gyakran ajánlja azokat az intelmeket, amelyeket szent Pál, Tituszhoz és Timoteushoz intézett. János püspök álladóan hangoztatja a prédikáció fontosságát. Mint mondja: arra készülni kell el kell sajátítani, kerülni kell az improvizációt, mert az a kellő előkészület hiányát árulja el. A papokat figyelmezteti arra, hogy ne a saját bölcsességükkel traktálják a híveket, hanem Jézus tanításaival. A papnak vigyáznia kell arra, hogy predikációi ne a híveknek, hanem elsősorban az Istennek tetsszen. Különben mellőzi a kegyelem működését. Morális tartás elengedhetetlenül szükséges azok számára, akik Jézus követségében járnak, tanít a püspök. Ő szigorú volt nemcsak önmagához, de papjaival szemben is. A püspök arra figyelmeztette papjait, hogy küldetésük és igehirdetésük csak akkor eredményes, ha a pap személye mögött erkölcsi hitelesség áll. Ez csak az erények gyakorlásával érhető el. A püspök szerint a szent cselekmények is csak akkor vállnak hatékonnyá az emberek lelki világában, ha a papban megvan a kellő áhítat. Ha a pap nincs állandó és bensőséges kapcsolatban Istennel, híveitől is elszakad. A bűn ellen harcot a pap a saját életében kell kezdje, figyelmezteti a püspök az ő papjait. Különben azt fogják neki mondani: „Orvos, gyógyítsd magadat!" A püspök nemcsak a papi lelkiséget tartja fontosnak, de a pap külsejével kapcsolatban is voltak elvárásai. Itt a pap öltözékéről és viselkedéséről szól. A pap öltözete, liturgikus ruhái, templomi felszerelések, a templom tisztasága, a plébániaépület rendje, sok mindent elárulnak a pap egyéniségéről. Öreg plébánosom szerint a püspöktől ered  ez a mondás: Semmi sem szánalmasabb mint egy műveletlen, kastos pap. János püspök idejében a papok állandóan reverendában jártak, utaztak, még a megtorlások kemény éveiben is. János püspök legértékesebb írásai a szobafogságában láttak napvilágot, ahol, mint megjegyzi, szinte semmi forrásmunkája sem volt. Tehát írásaiban, a püspök, önmagát adta. Ebben áll János püspök papi személyiségének a nagysága. János püspök, a papságról szóló gondolatai és meglátásai prófétikusan igazak, hiszen visszatükröződnek a II. Vatikáni Zsinat dekrétumaiban. Ő valóban azt akarta, hogy a pap az legyen amire Jézus hívta őt: Alter Cristus !

Scheffler János, a magyar

 A Szatmár környéki sváboknak gyakran teszik fel a kérdést: miért magyarosodtatok el? Ez a kérdés a románok részéről jön, amire a legjobb válasz ez: rosszabbul is járhattak volna! A második világháború után, itt Romániában, jobb volt magyarnak lenni mint németnek. Amikor a szovjet állam a malenki robota-ra embereket kért Romániától, a román kormány a németeket és a sváb származású magyarokat küldte a halálba. Az ötvenes évekig sváb származású nem lehetett tényleges katona, csak munkaszolgálatos. Ekkor volt jobb magyarnak lenni. Még Magyar Autonóm Tartomány is létezett. Ennek Ceausescu nemzetei szocializmusa vettet véget. Az ő ideje alatt történt az ország etnikai területeinek a gyakorlati felszámolása. A magyart Moldovába, meg a regátba repartizálta, a moldovaikakat, regátiakat meg Erdélybe. Így a régi etnikumi Erdély már nem is létezik. Aztán megfordult a kocka. A Konrád Adenauer által létrehozott gazdasági csoda erőssé tette a német márkát. Ennek következtében - Romániában - németeket újra felértékelték, persze a pénzük miatt, mert később Ceasescu, a szó szoros értelmében, pénzért eladta őket a német államnak. Szinte mind elmentek. Kiürült a szász zóna és a Bánáti sváb zóna is. A Nagykároly környéki svábok 70% maradt. Ezek már rég magyarnak vallották magukat. Scheffler püspök is magyarnak vallotta magát. Lehet egy Scheffler magyar? A választ a történelem adja meg. Az első román világ a bécsi döntés folyamán Észak-Erdélyben és a székelyföldön megszűnt. Ahogy a nép mondja, ide visszajöttek a magyarok. A magyarok részéről a lelkesedés óriási volt. A románok közül, különféle okok miatt, sokan elhagyták ezt a területet. Az anyaországból bevonuló magyarok  mindenhol ezt mondták: Elhoztuk a szívünket is! A lelkesedés óriási volt. Visszarendeződött a magyar állam. Senki sem sejtette, hogy mindez tiszavirág életű. Sok magyarérzelmű sváb  magyar nevet vett fel. Scheffeler János püspök is ebben az értelemben számolt. Azt ajánlotta papjainak, hogy a jobb érvényesülés érdekében, magyarosítsák a nevüket. Ezt többen megtették, de sok, magát magyarnak valló pap, nem változtatta meg a nevét. A magukat svábnak tartó papok a püspök szemére vetették, hogy magyarosít, hogy svábellenes. Mi is történt valójában. Teológus koromban, a hatvanas években, megkérdeztem a magát nagy magyarnak tartó Márton (Martin) József plébánosomat: „Scheffler János püspök, meg az öccse Ferenc, valamint Czumbel Lajos, miért nem magyarosította a nevét?" Erre azt válaszolta: „Nekik erre nem volt szükségük, mert ők már érvényesültek. Scheffler, mint annyi más magyarországi főpap, a német névvel is megbecsült magyar embereknek számított" Ugyancsak ez a plébános mondta: „Scheffler János soha sem tagadta meg német származását. Fiatal papkoromban az aulában dolgoztam a Schefflereket már akkor jól ismertem és gyakran hallottam azt, hogy János a testvérével Ferivel németül is beszélt, még telefonon keresztül is. Ezenkívül én Pakocs Károllyal és a püspök testvérével, Ferivel, nagyon jó barátságban éltem. Még Ferenc temetésére is elmentem(Kolozsvárra), ami nem volt veszélytelen, mert Ferenc Kolozsváron bujkált és ott is halt meg. Pakocs temetésén is ott voltam, Bukarestben." Hogy Scheffler János mindvégig szerette fajtáját, az írásaiból is kitűnik. Ellátogatott Baden-Würtenbergbe, a szatmári svábok őshazájába, mert érdekelte őseinek eredete. Végigjárta azokat a helységeket, ahonnan ősei származtak és szomorúan vette tudomásul, hogy őseinek sem az óhazában sem pedig az új hazában nem volt könnyű sorsuk. De mindkét helyen, kemény munkával és erős hittel jobb világot tudtak teremteni. Ugyanilyen érzéssel jön haza Amerikából, ahol a nagymajtényból kivándorló híveit látogatta meg. Mindenhol együtt érzett velük és ősi hagyományaik ápolására buzdította őket, a hazatérés reményében hagyta ott őket. A sváb nyelv feladása, Nagykároly környékén egy lassú de természetes folyamat volt. A német iskolák hiánya volt az első oka, nem voltak német tanárok. Az érvényesülés érdekében a magyar kultúrába kapaszkodtak. A sváb nyelvet soha sem üldözték az elmagyarosodott svábok. Szülőfalumban, Mezőfényen (Fienen), a magát jó magyarnak valló Marton (Martin) József, Tillinger Ferenc plébánosok, Manz János volt Szászrégen-i gimnáziumi igazgató(aki megmaradt svábnak) a faluban az öregekkel mindig szívesen beszéltek svábul. Sőt Scheffler János, majtényi plébános korában két nyelven misézett és megakadályozta a német iskola felszámolását. A Nagykároly környéki sváb-magyar kérdés az első román világban élesedett ki, és a magyarság ellen irányult. A román kormány a németeke sem szerette, de azt gondolta, hogy ha több a sváb, kevesebb lesz a magyar. Ekkor a sváb falvakban sok volt az atrocitás, aminek aztán a háború vetett véget. A svábok és a magyarok deportálása világossá tette az emberek számára azt, hogy a románnak sem a német sem a magyar nem kell. Az a  közmondás amely szerint „ svábnak lenni nem bűn de szégyen" inkább élcelődésnek számított, mint gyűlöletnek. Hiszen nagyon sok értelmiségi, magát magyarnak valló egyéniségek, Schefflerhez hasonlóan, sváb környezetben nőt fel, és nagyon is tisztában voltak eredetükkel: Czumbel Lajos ordinárius, Fényi (Fischer) István költő, Teiszler Pál nyelvtudós, Fényi (Gnandt) János csontsebész, dr. Baumgartner, aki majdnem Nobel díjat kapott... és sokan mások. Gyakran hallottam azt a közmondást is:" Legjobb magyar a szatmári sváb." Amikor nagybányai káplán voltam és a Szent István búcsú szónoka Kaplonyi (Kind) Gyula volt, a szónok prédikációja felbőszítette az akkori sztalinista kultuszinspektort, aki bement Szatmárra a püspökségre és Czumbel kormányzónál a pap felfüggesztését helyezte kilátásba. Az inspektor, aki jól tudott magyarul ezt mondta az egyházi vezetőnek: „Ez az ember azt gondolja, hogy itt még mindég Magyarország van." Erre Czumbel Lajos, a filozófus, a következő kérdéssel ütötte el a dolog élét. „Mondja meg nekem, inspektor úr, melyik  bor erősebb: az oltvány, vagy a direkt termő?" Az oltvány, felelte az inspektor. Látja így van ez a papokkal is, mondta Czumbel. Ez a Kaplonyi nagyobb magyarnak tartja magát, mint azok akiknek ősei Vereckénél jöttek be a Kárpát medencébe. Ezzel a probléma megoldódott. A sváb-magyar kérdésnek a helyes felismerése sok ismeretet kíván. Tudni kell azt, hogy a Nagykároly környéki svábok nem azért jöttek erre a vidékre, hogy itt Németországot alapítsanak. Ők gazdasági és politikai okoknál fogva egy új hazát kerestek és abba akartak be illeszkedni. Ez nem volt könnyű sem probléma mentes. Egy ősi kultúra feladása mindég fájó. A természetes beolvadást elősegítette az is, hogy a szatmári svábok kisebb számban éltek egy magyar tengerben mint a bánátiak, vagy az erdélyi szászok. Ezenkívül a szatmári svábok elmagyarosodása Scheffler János püspöksége alatt már befejezett tény volt. Őt erőszakos magyarosítással alig lehet vádolni. Ő, mint annyi más németszármazású magyar főpap, magyarnak érezte magát és magyarként élt. A bíróság előtt sem tagadta meg magyarságát, pedig ezzel sokat nyerhetett volna. Ő ezen a téren sem hátrált meg, még akkor sem ha az életéről volt szó.

Trianon visszatér

Az osztrák-magyar monarchia összeomlása után, a nagyhatalmak, teljesen felelőtlen és bosszúálló módon, feldarabolták az ezer éves Magyarországot, de ezt tette a vesztes Németországgal is. Az egykori osztrák származású, de a német hadseregben szolgáló káplár, Hitler Adolf, naplójában ezeket írja: „Egész életemet arra szentelem, hogy a német nép ellen elkövetett ezen igazságtalanságot megbosszuljam." Ez Hitlernek sikerült, aminek a szomorú következménye a magyarok számára Észak-Erdély újbóli elvesztését jelentette. Ez kétféle megtorlást hozott maga után. A háború végén a szovjet csapatok nyomán jött a román hadsereg, vele együtt a régi, első román világ adminisztrációja és megkezdődtek az atrocitások. Sok Szatmár környéki római katolikus és református magyart tartóztattak le, hurcolták a lágerekbe, börtönökbe. Közülük sokan már nem tértek vissza. Mindezek az események mélyen érintették János püspök igazságérzését és sejtette, hogy őt is támadás éri a román kormány részéről, ami be is következett. Ezt követte az 1945 elején megkezdődő deportálás. A szovjetek munkaerőt kértek Romániától is a háború által elpusztított ország felépítésére. A Groza kormány a németeke és a magyarokat küldte az orosz lágerekbe. A legtöbbjük már nem tartotta németnek magát, sőt a fiatalabbak már nem is tudtak németül. A püspök tiltakozott a szovjet megszállók parancsnokánál, de most is, akár a zsidók deportálásával kapcsolatban, semmit sem ért el. Azt megengedték neki, hogy a gyűjtőlágert meglátogassa. A püspök próbált lelket önteni beléjük, hiszen a legtöbbjük többgyermekes családot hagyott maga után. Közülük nagyon sokan soha sem tértek vissza. Ma már emléktáblák hordozzák névsoraikat. Ezekben az években több római katolikus papot is letartóztattak, mindenféle világosabb vád nélkül. Ezeket a püspök kérésére szabadon engedték. De támadások érték a püspököt a román görög katolikus egyház részéről is. Még Rusu nagybányai görög katolikus püspök is sovinizmussal vádolta János püspököt, de a legtöbb görög katolikus pap is ezt tette, amiért János püspök Nagybányára utazott és Rusuval találkozva, személyesen utasította vissza a vádakat. Rusu azt már elfelejtette, hogy János püspök volt az, aki magyar világban a kényszerlakhely feloldását elérte a magyar kormánynál. A román ajkú görög katolikusok nem akarták elfogadni azt, hogy a Szatmár környéki görög katolikusok nagy része magyar. Ezeket s románellenességgel vádolták. Ezeket a vádakat a későbbi sziguránca felhasználta János püspök ellen. A püspök szemére vetették, hogy ellenséges politikát folytatott és folytat, és már gyűjtötték a vádat ahhoz, hogy letartóztathassák, holott ő sohasem politizált. Minden atrocitás ellenére a püspök végigjárta egyházmegyéjét és együtt érzett népével. Bukarestben sem nézték jó szemmel János püspököt. Stoica miniszter egyenesen nem létezőnek mondta a szatmári és a nagyváradi püspökséget, ezért Scheffler eltávolítását kérte. A nunciatúra veszélyeztetve látta a püspök életét, ezért felajánlották neki, hogy hagyja el Romániát és foglalja el a győri püspökséget. Elhelyezése, utódkérdés miatt elmaradt, János püspök Szatmáron maradhatott, így a sorsát nem kerülhette el.

Scheffler János és Pakocs Károly egy korábbi felvételen

Kommunisták kezében

A mai fiatal generáció szinte semmit sem tud a kommunizmusról, erről az embertelen terror-államrendszerről, amelynek szomorú egyenlege a francia akadémia adatai szerint több mint  százmillió áldozatban húzható meg. A legtöbb fiatal csak szülei, esetleg nagyszülei elbeszéléséből hallanak ilyesmit: akkor mindenkinek volt munka helye, volt lakása. Az hideget, az éhezést, a sötétséget és a benzinhiányt ezek az idősebb emberek már elfelejtették. Arról pedig, hogy dunakanális, enyedi börtön, Bărăgan-ba való száműzetés, vagyonelkobzás, politikai foglyok, papok és apácák százainak a bebörtönözése, kivégzése, likvidálása, nem is érdekli őket. A nyugati világ mind a mai napig hisztérikusan reagál a nácizmussal szemben, még a  hatvan évvel ezelőtt adott pofont is börtönnel bünteti. Ennek az egyik magyarázata az, hogy a nyugatiak saját bőrükön tapasztalták a nácizmus szörnyűségeit és nagyon vigyáznak arra, nehogy visszajöjjön. Ezzel szemben a kommunizmusról nem fogalmaznak ilyen keményen, sőt egyáltalán, mert a kommunizmus világát csak a televízión keresztül szemlélhették, kényelmes fotelben ülve. Sőt még jól is jött, mert pénzt hozott nekik az állandó háborúra készüléssel együtt járó fegyvergyártásban. Sőt kommunistának lenni egy kapitalista országban, kapitalista módon élve, nem is volt olyan rossz. A bolsevikok az egyház üldözésével kezdték a proletár diktatúrát. A Szovjetunióban felégették a kolostorokat, lerombolták, vagy bezárták a templomokat, papokat, püspököket, apácákat és  nagyon sok hívő embert öltek meg, vagy megsemmisítő táborokba kergették őket. Ezek a Gulágok az emberek millióit nyelték el. A második világháború után, a Hitlertől megijedt nyugati nagyhatalmak odadobták Sztálinnak a kelet európai országokat, amelyeknek sztálinista vezetői szovjet módszerekkel dolgozva, először az egyházakat vették célba. A negyvenes évek végére a kommunizmus megkaparintotta magának a hatalmat, a többi pártokat likvidálta, 1948-ban a görög-katolikus egyházat az ortodox nemzeti egyházba olvasztotta bele. Ekkor kezdődött a második célpont: a római katolikus egyház. Az első lépés az volt, hogy elszakadjon Rómától. Ennek érdekében bebörtönöztek minden püspököt és rengeteg papot. Ekkor kezdődött el Scheffler János püspök üldöztetése is. Először megszüntették a püspök egyházmegyéjét és megvonták tőle a működési engedélyt, nyugdíjazni akarták. Ezen lépés ellen János püspök a román kormánynál tiltakozott és arra figyelmeztette a kormányt, hogy a püspök csak a pápától fogadhat el utasításokat. A kommunista önkényuralom ellen minden püspök és főpap tiltakozott. Ekkor kezdődtek a letartóztatások. Szatmáról Nagyváradra utazó Bogdánfi Szilárdot, a titokban felszentelt püspökutódot a vonaton tartóztatták le. Ő is a börtönben végzi életét. Őt is boldoggá avatják. Ezután letartóztatták vikáriusát, Pakocs Károlyt, akit egy hányatott élet után később a kommunisták agyonvertek.  A letartóztatások láncolata láttán János püspök tudta, hogy hamarosan ő következik. Először a román titkosrendőrség vallatta, zaklatta, fenyegette, akarta rávenni arra, hogy elszakadjon Rómától. Erre a püspök nem volt hajlandó. Ekkor Stanciu Stoian kultuszminiszter az egyházmegye elhagyására kényszeríttette. Tartózkodási helyéül Körösbányát (Baia de Criş), az ottani ferences kolostort jelölték ki neki. Kényszerlakhelyét nem hagyhatta el, látogatókat nem fogadhatott, egyházmegyéjével nem érintkezhetett. Aki hozzá közeledett, annak vagy állami engedélye volt, vagy titokban cselekedett. Ilyen körülmények között titkos utakon tartott kapcsolatot egyházmegyéjével. Ruhái elkoptak, éhezett. Sokat böjtölt, imádkozott, elmélkedett és könyveket írt. Közben, állami bíztatással, egyházi emberek keresték fel , akik rá akarták venni arra, hogy fogadja el az állam ajánlatát, vegye át a gyulafehérvári püspökség irányítását. Erre János püspök nem volt hajlandó. Ekkor a kommunista hatóságok elrendelték a letartóztatását és a későbbi bebörtönözését.

Börtönben

Kényszerlakhelyéről Scheffler Jánost 1952 március 10-én tartóztatták le, majd a hatóságok, titkos úton Bukarestbe szállították, a belügyminisztérium , Uranus utcai fogdájába vitték. Itt folytatódtak a kihallgatások, fenyegetések. Azt akarták elérni, hogy vállalja el a gyulafehérvári püspöki széket. Közben a kommunista állam elleni kémkedéssel vádolták és koncepciós pert készítetek ellene. Ezalatt az idő alatt több magas rangú kommunista stáb kereste őt fel és próbálták őt megnyerni az ügynek. Köztük volt Fazekas János a nagy kommunista élharcos is, aki később kereskedelmi miniszter volt, majd később un. disszidens kommunista, azaz falimentáris kommunista lett, akit Ceaşescu, a későbbi román diktátor mellékvágányra helyezett. Elég hosszú idő után János püspököt, 1952 szeptember 12-ém a Jilava-i földalatti börtönbe vitték. Ez a börtön megsemmisítő, likvidáló célt szolgált. Az odaszállított rabokat  figyelmeztették a börtönőrök arra, hogy ez a pokol feneke. Közben más börtönöket is megjárt, valószínű kihallgatás végett, ahonnan Jilavara  újra visszavitték. Hogy mit jelentett a jilavai börtön azt nagyon sok politikai fogoly leírta: éhezés, hideg, zsúfoltság, terror, embertelen bánásmód, kínzás, verés... naponta , állandóan és mindhalálig. A legnehezebben elviselhető a rabok számára az állandó razzia volt. Meztelenre vetkeztették őket, mezítláb a vizes cementen, jégen, a szabad ég alatt várták, amíg a jólöltözött pribékek kiszórakozták magukat. Még haláluk után is megalázták őket. A végük egy névtelen tömegsír, koporsó nélkül. Még elve is temettek el foglyokat, mert mint Sztálin mondta: egy osztályellenség nem ér meg egy golyót, az  túl nagy luxot jelentene! (Solzeniczin) A tanúk szerint János püspök papi méltóságához illően viselte el a szenvedéseket, a megalázást. A felebaráti szeret gyakorlásával szerzett tisztelete és elismerést fogolytársai részéről. Mint jó pap, tanított, fegyelmezett, példát adott másoknak és lelket öntött cellatársaiba. A kegyetlen sors és az állandó zaklatás felőrölte testi és lelki egészségét. December 5-én, a kötelező fürdő után, ami inkább tortúra volt, rosszul lett. Éjjel már sokat szenvedett és imádkozott, érezte közeli halálát. Mindvégi megőrizte nyugalmát. Orvost nem kapott. Másnap, 1952 december 6-án, nagyon betegen, imádkozva érte a halál. Orvosi szakvélemény szerint szívinfarktusban halt meg, hamar és váratlanul. A rabtársak megvárták a reggelt, amikor jelenthették, hogy valaki meghalt. Cellatársai felemás rabruhába öltöztették, kezébe adták a saját kezűleg kenyérből készített rózsafüzérét. Vormittag Imre rabtársa, temesvári egyházmegyés pap elvégezte a requiemet és elbúcsúztatták. Reggel az őrök, holtestét átszállították a zsilávai ortodox temetőbe. Koporsót sem hoztak számára. Az a püspök, aki végrendeletében úgy rendelkezik, hogy temetése egyszerű legyen, balzsamozásról pedig szó se lehet, végrendeletének a megírása idején nem gondolt arra, hogy majd a temetésében is megalázzák őt. Nem gondolt arra, hogy állatként fogják elhantolni őt. A kommunisták nemcsak életükben csúfolták meg az embert, de halálukban is, sőt haláluk után is. Mivel hideg volt, nem ástak sírt neki, hanem egy nyitott tömegsír tetejére a halottak fölé, keresztbe dobták oda élettelen testét. A temető parokusa, Tatolici Teodor ortodox pap tudta, hogy a közös sírba bedobott halott püspök. Ezért megjegyezte magának a helyet és a nyilvántartásba is bejegyezte. Ez később segített a holtest megtalálásában. Az isteni gondviselés nem alszik! Így fejezte be  földi pályafutását Dr. Scheffler János szatmári római katolikus püspök és vértanú. Püspöki méltóságát mindvégig megőrizte, a hitet megtartotta, Jézusért vállalta a biztos halált. Ha megalkudott volna, megmenekülhetett volna, csakhogy ő nem ismerte a megalkuvást. Inkább vállalta a halált. A kommunista rendszer így bánt el a másként gondolkodókkal, mert féltek az igazságtól. Akkor, a hatalom és a terror tetőfokán állva, ők nem gondoltak arra, hogy a vesztük ez lesz: az igazságtól való félelem. János püspök nem érte meg a perét, anélkül halt meg, hogy elítélték volna. A kommunisták által gyakorolt kirakatpert már nem érte meg. A per anyagát a püspökség megszerezte, aminek a tanulmányozása folyamatban van.

 A Scheffler-aktából

A szent földön megpihen

Scheffler János és annyi más püspök és pap halála megrázta a keresztény világot: papokat, híveket. Mit tehettek? Hallgattak ! Beszélni veszélyes volt. A börtönt és a megsemmisítő táborok túlélőit szabadon bocsátották, hangsúlyozván nekik a kommunista párt megbocsátó jóságát és még valamit: egy szót sem arról, hol voltak ennyi évig és mi történt velük. Ha ezt a tilalmat akár álmukban is megszegik, újra visszakerülnek oda ahol voltak. Aztán eltelt több mint tíz év, a börtönt túlélő papok  egy része hazajöhetett és Dr. Czumbel Lajos ordinárius vezetésével, állandó zaklatások közepette végezték lelkipásztori munkájukat. Gh. Dej, a volt vasutasból lett diktátor sem kerülte el sorsát, mert sokak szerint őt is liquidálta, kommunista módon, a szovjet KGB. Bandája lebukott és jött egy másik diktátor N. Ceauşescu, a volt cipészinas. Hogy becsaphassa a világot, hogy a kommunizmust jobb színbe tüntesse fel, leváltotta Drăgici belügyminisztert, felszámolta a dunakanális környéki megsemmisítő táborokat, amnesztiát rendelt el a politikai foglyok számára. Látszat szerint az elnyomás enyhült, de valójában csak irányt változtatott. Az emberek bizakodtak, sőt még hittek is benne, nem gondoltak arra, hogy minden változás annak köszönhető, hogy a kommunista országokban a párt már eltüntette ellenfeleit és nagyobb biztonságot érez. Az ordinárius, Czumbel Lajos, maga is börtönviselt ember, bátorságot vett ahhoz, hogy megkísérelje a vértanú püspök földi maradványainak a hazahozatalát. Az történt, hogy egy napon, Pakocs Károly, János püspök egykori munkatársa és vikáriusa, aki mint spirituális, egy bukaresti apácakolostorban húzta meg magát, jelezte az ordináriusnak, hogy az elhunyt rabok exhumálási engedélyét a hatóságok általánosan, minden kérés nélkül megadták. Az ordinárius Galambos Ferenc székesegyházi káplánt bízta meg azzal, hogy a vértanú püspök sírját feltárja és a földi maradványait hazahozza. Ehhez is bátorság kellett! A temető tulajdonosa az ortodox pópa, Tatolici Teodor, pontosan tudta hol van az a közös sír, amelybe a püspök holtestét, koporsó nélkül, a többi holtestre, keresztbe dobták oda. Ő segített a sír feltárásában. Az exhumálásnál ott volt Pakocs Károly is, aki azonosította a püspök földi maradványait, amit bevittek a temető kápolnájába, ahol az ortodox pap beszentelte a halott földi maradványait, majd egy bőröndbe elhelyezve, gyolcsba göngyölve, Galambos atya hazahozta Szatmárra. Mindez csendben történt, néhány pap jelenlétével a székesegyház kriptájába, Hám János mellé, helyezték el a püspök földi maradványait. A szent föld, amelyen született és amelyért életét áldozta, visszafogadta szeretetébe. Szent földön született, vértanú lett és szent anyaföldjén pihen a vértanú püspök földi maradványa, ami már ereklye számunkra. A hallgatás továbbra is érvényben maradt. Csak a kommunista rendszer bukása után, Reizer Pál püspök tette meg a boldoggá avatáshoz vezető út első lépéseit. Húsz évi várakozás után a Vatikán elfogadta a posztulátumot és a vértanú püspök boldoggá avatásának engedélyét. XVI. Benedek pápa, 2010 július 1-én írta alá. A boldoggá avatása a Szatmárnémeti székesegyházban történik, 2011 július 3-án. Ez nagy esemény lesz, mert Szatmáron még nem volt boldoggá avatás.

Habemus martyrum!

(befejezés)

A szatmári egyházmegyének megvan az első boldoggá avatott vértanúja. Sajnos eléggé váratlanul és felkészületlenül talál bennünket ez az égi ajándék. János püspök boldoggá avatása nemcsak öröm és ünneplés, hanem óriási pedagógia és bátorítás, de főleg figyelmeztetés abban a században, amely, mint a bevezetőben írtam, több vértanút követelt mint a többi 19 évszázad összesen. A vértanúk életsorsa, szenvedései, önfeláldozásai a bizonyíték arra, hogy az utolsó só nem a bűnné, hanem az erénnyé. János püspök megjárta a poklot és ez azt bizonyítja, hogy a pokol hatalma létezik, de a végső győzelem az Istené, az ő egyházáé, Jézus Krisztusé. Az egyház a vértanúkon és a szenteken keresztül győzi le a világot. Ez az igazság nemcsak megnyugtató, de félelmet is kelt. Mert a kommunizmus legerősebb fegyvere nem a gulágok voltak, hanem az a rettenetes, ördögi dolog: a félelem! Ez a félelem nem múlt el, itt van köztünk és itt is marad. A nagy monstrum, a Szovjetunió bukása után, a második orosz elnök Jeltzin nem volt képes vodka nélkül élni. Amikor megkérdezték, miért nem teszi le a poharat, azt válaszolta: „Félek, borzasztóan félek. Félek éjjel és nappal...!"  Ez a félelem most is kísérti a posztkommunista társadalmat. Nem ok nélkül. Az emberek attól félnek, hogy a kommunizmus, egyházüldözés, akár a Phönix madár, a saját porából képes újjáéledni. Az apokaliptikus idő nem szezon kérdés, hanem állandó és a világ végéig tartó keresztény sors. Ut omnes unum sint ! Hogy mindnyájan egyek legyenek ! Ez volt János püspök jelmondata. Ez a mondat Jézus végrendeletéből származik. Ő akarta azt, hogy egyek legyünk. Ezt a végrendeletet János püspök életprogramjává tette. Együtt volt papságával, híveivel, rabtársaival., Velünk van most is. A segít bennünket hitet vallani, segít bennünket küzdeni, szenvedni, sírni és örülni.

Őt meg nem ismerni - hálátlanság!

Őhozzá nem imádkozni - óriási mulasztás!

Őt elfelejteni - igazságtalanság!

Ez a kis ismertető tanulmány az egyszerű embereket segíti abban, hogy mindez ne történjen meg velünk.

Scheffler János püspök egyéniségét, lelkiségét, szent életét, lelki nagyságát biztosan meg fogják írni.

Ő a világegyház szentje lesz, de elsősorban a miénk.

Írta: Ft. Heinrich Ferenc