2009 júliusában alkalmam volt résztvenni egy csángóföldi úton Gyöngyössy Lajos, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelenöke szervezésében.

  

Három autó indult el Budapestről, majd Szatmárnémetiben ketten csatlakoztunk a csoporthoz. Velünk volt Benvin Sebastian verbita atya, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója is.

Utunk első állomása Csíksomlyó volt, másnap pedig Gyimesfelsőlokon az Árpádház-i Szent Erzsébet Gimnázium, aztán a gyimesbükki ezeréves határ. A határból mára egy betoncsík maradt az úton Erdély és Moldva között.

Szerettem volna minél inkább töltekezni ezekkel az élményekkel, ahol múltunk nincs börtönbe zárva, mert éreztem, nem lesz könnyű megtapasztalás, ami ránk vár. Hihetetlen rossz úton, de csodálatos tájakon haladtunk, miközben egyszerre eltűntek a magyar feliratok és úgy tűnt, egy egészen más világban járunk.

  

Délután már Lészpeden voltunk, szálláshelyünkön. Barátságos családhoz kerültünk. Gazdasszonyunk gyors beszédét hallva csodálattal álltam meg egy pillanatra és hihetetlen volt számomra, hogy az, amit olvastam, most saját fülemmel hallom. Ebből a révült állapotból azonnal ki is zökkentem, amikor az egyik rokontól azt hallottam, hogy ő nem tud magyarul csak csángóul kicsit, de az egy korcs nyelv. Szíven ütött. Este az iskolában csodálhattuk a lészpedi gyerekek előadásában a csángó népdalokat, meséket. Minden dicséret Márton Attila tanárnak, aki lelkesen és lelkiismeretesen foglalkozik a gyerekekkel.

Másnap hosszú út állt előttünk: Somoska, Csíkfalu, Klézse, Lábnyik, Magyarfalu. Meglátogattuk a magyar házakat, beszélgettünk a házban tevékenykedő oktatókkal. Csodálatos beszédük, életerejük, lelkesedésük, ugyanakkor kilátástalannak tűnő helyzetük egyszerre volt lélekemelő és szívet szorongató. Pergő beszédükben sokszor elhangzott a „nem lehet”, a „nem tehetünk semmit” szavak. Az is elhangzott: sokszor érezzük magunkat elhagyva.

  

Végig úgy éreztem, szent ügyben járunk, ez tudott pár centivel feljebb emelni a valóságtól. Miközben magyaráztuk itt-ott, mi, szatmáriak, hogy van magyar iskolánk, anyanyelvünkön tanulhatunk, beszélhetünk, imádkozhatunk a templomban, ezért senki nem félemlít meg bennünket, jogunk van hozzá és ezek a jogok az egész országban érvényesek, éreztem, elevenünkbe vág ez az egész. Szembesültem azzal, semmi akadálya nincs annak, hogy közvetlen közelünkben ugyanez a magyarságtudat vesztés végbemenjen. Aztán azzal is szembesültünk, hogy sokan szégyellik a magyar nyelvet, sőt félnek használni, mert a román tudásukat féltik tőle, és ha kiderül, hogy nem beszélnek jól románul, megalázzák őket.

A beszélgetésekből az is kiderült, hogy sajnos a családok nagy része tönkre van menve, sokan külföldön dolgoznak, sok a válás. S hogy mennyire erős bennük a románság tudat? Úgy tűnik, semennyire. Fiatalasszonnyal beszélgettem, aki elmondta, hogy Olaszországban él öt éve, nem is gondol arra, hogy haza jöjjön, hiszen ott vannak az olasz barátai. Sem gyökér, sem szülőföld…Mitől marad akkor, ember az ember? Van-e más kapaszkodója, mint a pénz, az anyagi boldogulás? Ugyan ki ítélkezhet?

Vasárnap Szent Anna búcsún voltunk Lészpeden, a templomkert megtelve emberekkel. A szentmisén vegyes érzésekkel vettem részt. Az arcokon kötelességtudatot láttam, a gyerekek, fiatalabbak énekeltek, de sok száj csukva marad, és valami daccal a szemekben néztek előre. Úgy gondoltam, zengenie kellene az udvarnak, ha ez a sok ember énekelne, de nem zengett. Délután a háziasszonyunk szüleit látogattuk meg. Csodálatos volt ez a találkozás. Előkerültek a régi népdalok, még a magát már inkább olasznak tartó unoka is énekelte magyarul. Könny szökött a szemembe, a tiszta, gyönyörű csángómagyar szöveget és különleges dallamot hallva. Este, miközben román mulatószenére táncoltunk a családdal és ha elakadt, vagy el sem kezdődött a magyar társalgás, románra fordítottuk a szót, az is megszólalt magyarul, aki azt mondta, hogy ő nem tud vagy szégyenli. Úgy éreztem, az elfogadása a pillanatnyi helyzetüknek inkább megnyitotta őket. Don Bosco szavai jutottak eszembe, itt is érvényes, egy csepp mézzel többet érsz el, mint egy hordó ecettel.

  

Másnap Pusztinára mentünk, ahol hosszan elbeszélgettünk Nyisztor Tinkával, élveztük vendégszeretetét, finom főztjét. A szíven a teher csak tovább nőtt hallgatva őt. Azon gondolkodtam, mi minden múlik az asszonyokon, hogyan próbálják összetartani romokban heverő családjukat, hogyan küzdenek az életért. Aztán a pusztinai templomban újjabb szívfacsaró élménnyel találkoztunk, hogy a helybeli plébános meg akarta tiltani híveinek, hogy részt vegyenek a magyar szentmisén. Táborozó fiatalokkal együtt, talán nem is volt mindenki katolikus, mint egy békés tüntető csoport, úgy meneteltünk a templomba. Aztán egyszerre felzendült az „Ó, Szent István dicsértessél” csodálatos ének, néhány asszony és gyermek énekelte valami olyan áhitattal, amit én eddig nem tapasztaltam. Úgy éreztem, most igazán átéljük azt, hogy szent királyunkhoz fohászkodunk szegény népünkért. Talán ez is megtette hatását, hogy elkezdhettük a szentmisét magyarul. Majd a mise végén az „Úrangyala” és a „Nem vagyunk árvák, van Édesanyánk” éneke betöltötte a templomot. Azok a kislányok, fiatalok és mi is megtapasztaltuk az életerőt, azt, hogy mibe kell kapaszkodni és mit kell nekünk is tovább adni.

  

Én ezt tanultam a csángóktól. Hála Istennek és mindenkinek, akivel együtt lehettem ezen az úton. Sebastian atya  lelkesedése és elkötelezettsége: minden magyar fontos, számomra példaértékű volt. Sok mulasztásunk van, de hiszem, hogy Istennek mindezzel együtt is terve van velünk.

Őrzője vagyok-e én testvéremnek? Minden emberért küzdenünk kell, számot adunk egyszer róla.