2017. szeptember. 24. Köszöntjük nevű látogatónkat.
2017. szeptember. 24. Köszöntjük nevű látogatónkat.

Tanúk

2017. június. 27.

Július 1-jén, szombaton, 11 órától Griz László és Linzenbold Szabolcs diakónusokat pappá szenteli Schönberger Jenő püspök a szatmárnémeti Székesegyházban. Ennek kapcsán kérdeztük a szentelendőket.

Ahogy már évek óta, most is megpróbáljuk interjú által megismerni a pappá-szentelés előtt álló diakónusokat. A szombaton papi életbe lépő Griz László és Linzenbold Szabolcs is készséggel válaszolt kérdéseinkre.

Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?

Griz László: A nevem Griz László, 1984. október 30-án születtem Szatmárnémetiben. Két éves koromtól aztán Ilobán éltem, egy kis román faluban Máramaros megyében. Onnan a legközelebbi római katolikus templom Szinérváralján van, 7 kilométerre Ilobától, oda járunk családommal szentmisére.

A szinérváraljai líceumban tanultam, 2003-ban érettségiztem, 2005-ben végeztem a posztlíceumi képzést – vízvezeték szerelő/technikus diplomát szereztem. Ebben a szakmában dolgoztam 2005-től egészen 2010-ig. Két kezemmel dolgoztam, így jól tudom, mit is jelent a testi erőfeszítés. Naponta találkoztam és dolgoztam emberekkel, akik nehéz fizikai munkát végeznek. Megismertem a környezetüket, családjukat, érdeklődésüket, emberi értéküket és méltóságukat. Személyesen tapasztalhattam nagylelkűségüket. Sok munkással kötöttem barátságot.

20 éves koromban aztán kérdések ébredeztek bennem: Mi értelme van a vallásnak, a templomba járásnak? Miért imádkozzak? Vágytam az értelmes életre. Kaptam valakitől egy Szentírást és elkezdtem olvasni. Jézus szavai nagy hatással voltak rám. Kerestem az interneten vallásos oldalakat Egyházról, Istenről, filmeket a szentek életéről. Elkezdtem felnézni a szentekre és vonzott életmódjuk, hozzáállásuk a világhoz, az emberekhez. Olyan akartam én is lenni, mint a szentek. Tudatosan kezdtem el járni a templomba, imádkozni, gyónni. Érdekelt a lelki élet, a spiritualitás.

Linzenbold Szabolcs: A nevem Linzenbold Szabolcs, Kálmándon nőttem fel a helyi Szent Anna plébánia tagjaként. Kálmándon végeztem általános iskolai tanulmányaimat, a középiskolát pedig Nagykárolyban, a Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban. Érettségi után sikeresen felvételiztem a Gyulafehérvári Római Katolikus Papnevelő Intézetbe 2010-ben.

Már kisiskolásként nagyon szerettem a hittanórákat, ötödik osztályos koromtól pedig rendszeresen jártam hittan tantárgyversenyekre, és ministrálni is. A középiskolában még több alkalmam volt vetélkedőkön, imaórákon részt venni és komolyabban megérteni, átelmélkedni, hogy mi is lehet Isten szándéka velem, az életemmel.

Mikor érezte először a meghívást a papságra?

Griz László: Tudatomban egyre világosabban felvillant egy fénysugár: az Úr azt akarja, hagy pap legyek. Egy napon ezt teljes világossággal megértettem: 24 éves voltam, amikor a szobámban egy belső „hangra” letérdepeltem és elkezdtem imádkozni. Szent XXIII János pápa jut eszembe, aki azt mondta, hogy „sohasem olyan nagy az ember, mint amikor térdepel”. Olyan volt, mint egy belső megvilágosodás, amely magába foglalta az új hivatás örömét. Ez a tudat nagy belső békességgel töltött el.

Linzenbold Szabolcs: Nem egyszerű meghatározni a pillanatot, hogy mikor is éreztem meg legelőször Isten hívását. Azt hiszem – legalábbis számomra – nincs ilyen pillanat. Én a meghívásomat sokkal inkább egy folyamatként éltem/élem meg. Nem éreztem úgy, hogy egyik percről a másikra szólított meg az Isten. Inkább úgy érzem, hogy napról-napra magához édesgetett, hogy átöleljen az Ő végtelen szeretetével. Azért is gondolom így, mert mai napig érzem ezt a folyamatos „hívást”. Ha mégis időpontot kellene meghatároznom akkor talán a középiskola ideje volt az, ami meghatározó volt számomra abban, hogy „igen”-t mondjak és Istenre bízzam az életem.

Mit jelent számára a papi hivatás – milyen előképe van a papságról?

Griz László: A papi hivatás különleges hivatás az életszentségre. Amennyire az emberi gyöngeségben lehetséges, minden krisztushívő meghívást kapott a szeretet tökéletességére, de a szeretet mestere elsősorban a pap kell, hogy legyen. A papi pályára, „szakmára” rá lehet lépni, de ha Krisztus nem hív, akkor ott nincsen papi hivatás, csak egy funkcionárius, hivatalnok. A papi hivatás azt jelenti, hogy Krisztus hív erre a munkára, és nem csupán én akarom ezt. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”, mondja Jézus (Jn 15,16). „A tisztséget magától senki nem vállalhatja, csak akit az Isten meghív” (Zsid 5,4).

Már a szemináriumi éveim előtt mély hatást gyakorolt rám Vianney Szent János az arsi plébános alakja, különösen, miután elolvastam Francois Trochu által írt életrajzát. Vianney Szent János alakja elsősorban azért meglepő, mert megnyilvánul nála a kegyelem ereje, amely a szegényes emberi eszközök révén hat. Különösen mélyen érintett a gyóntatószékben végzett hősies szolgálata. Ez az egyszerű pap, aki naponta több mint tíz órán át gyóntatott, alig evett valamit és csak épp, hogy néhány órát szánt a pihenésre, egy nehéz történelmi korszakban egyfajta lelki forradalmat robbantott ki Franciaországban és másutt is. Ezrek keresték fel Ars-t és térdeltek le gyóntatószékében...

Linzenbold Szabolcs: Számomra a papi hivatás a Jézus Szíve tiszteletben gyökerezik, ami különösen is meghatározó egy szatmári egyházmegyés kispap illetve pap számára, hiszen egyházmegyénk a Szent Szív oltalmára van bízva. Már gyerekként felfigyeltem a templomunk udvarán lévő Jézus Szíve szoborra és már akkor, valamilyen titokzatos módon magával ragadott engem ez a látvány. Aztán évekkel később, amikor elhatároztam, hogy jelentkezem a szemináriumba még inkább Jézus Szent Szívére bíztam magam. Elhatároztam, hogy ha pappá szentelnek, olyan jelmondatot választok magamnak, ami kapcsolódik a Jézus Szíve tisztelethez. Ezért választottam ki a Szentírásból, az Énekek énekében lévő rövid részletet: „Tegyél a szívedre pecsétnek” (Én 8,6a). Számomra ez a megpecsételődés nem egy statikus állapot, hanem dinamikát hordoz. Egy életfeladatot és célt is: együtt dobbanni, együtt rezdülni Jézus Szívével, amelyet az evangéliumok úgy mutatnak be, hogy szelíd és alázatos. Azzal a Szívvel, amelyik megesik a bűnösökön, az elhagyatottakon és a szegényeken. Ugyanakkor, határozott és nincs benne megalkuvás, mert nem engedi Isten házát vásárcsarnokká tenni és nem tűri a képmutatást.

Erre tanítottak és ebben voltak példaképek számomra a lelki vezetőim is a középiskolában és a szemináriumi tanulmányaim kezdetén. Ők mindezt életre váltották, ezért fontos volt nekem mindkettőjük személye, jelenléte.

Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

Griz László: Úgy tekintek rájuk, mint a hegymászó, aki felért egy hegycsúcsra és most visszatekint a megtett útra. De minden vég egy új kezdet. A tanulást soha nem hagyom abba. Nélkülözhetetlen a továbbképzés, a megfelelő felkészültség, hogy képes legyek a pasztorális feladatok felismerésére és megvalósítására. Ha azt akarom, hogy a tanulmányok végzése valóban emberformáló legyen, állandóan társulniuk kell az imával, az elmélkedéssel, és a Szentlélek ajándékainak – bölcsesség, értelem, jó tanács, tudomány, lelki erősség, jámborság, istenfélelem – kérésével.

Linzenbold Szabolcs: Utólag csak a szép emlékek maradnak... De az igazsághoz nagyban hozzá tartozik, hogy a papi hivatás megőrzéséért meg kell küzdeni. Sőt, el is lehet veszíteni azt. A teológián erre is van példa. Első évesként nagyon megviselt a honvágy és azok az idők, amikor a jó barátaim közül voltak, akik úgy döntöttek, ez nem nekik való és nem szeretnének már papok lenni. Maga a szemináriumi képzés, a tanulmányi idő is hosszú – bár részemről nem volt annyira az, hogy ne tudnám kimondani: Most már mindenre készen állok. Ilyen nincs!

Ugyanakkor életem legszebb éveiként fogom őrizni ezt a hat évet, amihez még hozzá tartozik a gyakorlati év is, így összesen hét évet tesz ki ez az időszak. Ezalatt sokat tanulhattam, sok jó barátot szereztem, és ami a legfontosabb: lehetőségem volt egy mély és személyes istenkapcsolat kialakítására. Mindezért nagyon hálás vagyok!

Hamarosan pappá fogják szentelni. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

Griz László: Megható pillanat lesz a papszentelés, különösen a Mindenszentek litániája felhangzásakor, miközben kereszt alakban kitárt karokkal a földön fekve fogok várakozni a kézrátételre. Van valami megrendítő a szentelendők leborulásában, mely azt jelképezi, hogy teljesen alávetik magukat Isten fenségének és egyidejűleg kifejezi teljes nyitottságukat a Szentlélek működése iránt, aki leszáll rájuk, mint felszentelésük megvalósítója. Amiként a szentmisében a Szentlélek műve a kenyér és a bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé, éppen úgy az egyházi rend szentségében is Ő a szerzője a pappá szentelésnek.

Linzenbold Szabolcs: Ha az érzéseimre hagyatkoznék, az ingoványos talaj lenne, ezért igyekszem nem kimondottan rájuk figyelni. Először is tudom, hogy hiányosságaim vannak bőven. Emiatt félelem és bizonytalanság is keveredik abba a hatalmas örömbe, amit most, a szentelés előtt érzek. Izgalom is van bennem, hiszen amire vállalkozom, egy nagy kaland tele váratlan meglepetésekkel!

Amire mindenképp vágyom, hogy a szentelés pillanatában tudjak jelen lenni – úgy igazán – fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt. Szeretném az egész valómat az Istennek adni, ehhez pedig fontos, hogy önmagamként jelen legyek! Tudom, hogy mostanában sokan dolgoznak és imádkoznak értem, ez pedig nagy erőt ad ahhoz, hogy épp arra összpontosítsak ezekben a napokban, amire valóban figyelnem kell: Istenre és önmagamra!

Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

Griz László: Igyekszem, hogy ne legyenek elvárásaim a papságtól, mert akkor boldogtalanságra fogom ítélni magamat és másokat is. Ahogyan Jézusnak Názáretben része volt a mindennapiságból, az élet kimerítő monotonságából, úgy én sem lehetek kivétel. „Nem nagyobb a szolga az uránál”, mondja Jézus (Jn15,20). De Jézus pontosan ebben a mindennapi monotonságban, a kis Názáretben „növekedett bölcsességben, korban, és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk2, 52). És akkor sem volt ez másképp, amikor elkezdte az úgynevezett „nyilvános életet”.

Szent Pál apostolhoz hasonló lelkipásztor szeretnék lenni. Olyan akiben van szenvedély Krisztus iránt, belső tűz. Olyan pap, aki nem naiv, hanem megkülönbözteti azt, ami Istentől van attól, ami a gonosztól. Fáradhatatlan evangelizáló szeretnék lenni, olyan, aki a szívéből szól és minden mondata elvetett mag és erő. Önzetlen szeretnék lenni, aki félre tud állni mint Keresztelő Szent János, hogy Krisztus kerüljön a középpontba.

Linzenbold Szabolcs: A templomban gyakran hallottam az embereket Jézus Szíve szerinti papokért imádkozni. Én ezt szó szerint komolyan vettem – talán innen is a már említett Szent Szív iránti tiszteletem. A válaszom tehát nagyon egyszerű: Jézus Szíve szerinti pap szeretnék lenni! Szeretném másokkal is megéreztetni ennek a Szívnek a dinamikáját. Megtanítani másokat is odafigyelni ennek a Szívnek a lüktetésére. Mert a szívben, amelyik dobog, abban élet van, abban szeretet van, és ez a szeretet az, ami tettekre késztet! Szent Pál szavaival élve: „Krisztus szeretete sürget minket.” Ugyanakkor gyakran eszembe jut, amit az egyik lelkigyakorlaton hallottam Gyulafehérváron, miszerint: „Papnak lenni nem érdemes! Csak szent papnak érdemes lenni!” Ennek megvalósítása viszont egy egész életre szóló munkát jelent! Ezt nevezem én igazán nagy kihívásnak és kalandnak!

Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

Griz László: A diakónusszenteléskor a püspök egyenként a felszenteltek kezébe adja az evangéliumos-könyvet, és ezt mondja: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd, amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is!” Pál apostol hasonlóan szól Timóteushoz: „Ezeket gyakorold, és ezekben tarts ki, hogy előrehaladásodat mindenki lássa. Figyelj magadra és a tanításra. Légy állhatatos benne. Ha megteszed, magadat is, hallgatóidat is üdvösségre segíted” (1Tim 4,15-16). Ha a pap ügyel ezekre, és hűséges marad a szenteléskor tett ígéreteihez, az Evangélium és az Egyház tanításához, akkor Krisztus megjelenítője lesz az emberek között.

A papnak mindenekelőtt az imádság emberének kell lennie. Legyen meggyőződve arról, hogy az Istennel való bensőséges találkozásnak szentelt idő a lehető leghasznosabb időtöltés, mert nemcsak személyesen neki, hanem apostoli munkájának is javára válik. Ha egy pap nem imádkozó ember, azt a hívek észreveszik és az a pap nem hiteles.

Krisztusnak szent papokra van szüksége! A világ ma szent papokra tart igényt, olyan papokra, akik prófétaiak, hűségesek és imádkoznak! Az egyre inkább erkölcsileg hanyatló mai világban csak a szent papok lehetnek Krisztus és az Evangélium hiteles tanúi. Egy pap csak ily módon válhat az emberek vezetőjévé és az életszentség mesterévé. Az emberek, de főként a fiatalok ilyen vezetőkre várnak. Egy pap olyan mértékben lesz vezető és mester, amilyen mértékben hiteles tanúvá válik. A lelkipásztori erőfeszítések akkor lesznek igazán eredményesek, ha a pap életszentségéből forrásoznak. Ez mindennek az alapja!

Linzenbold Szabolcs: VI. Pál pápára hivatkozva: „A mai világnak tanúkra van szüksége és nem tanítókra.” A pap akkor jeleníti meg Krisztust az emberek előtt, ha tanúskodik róla. Nem csupán és nem elsősorban szavaival, hanem személyiségével, megjelenésével és tetteivel. A pap „alter Christus” vagyis magát Krisztust kell láthatóvá tennie az embereknek azzal, ami ő maga – saját személyével, egyéniségével. Persze nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a pap, mint ember, sokszor hibázhat és hibázik is. Attól, hogy valakit pappá szentelnek, még nem válik tökéletessé.

Jelen lenni Istennek és az embereknek – azt hiszem ez a titok kulcsa! Ez a megoldás egy nagy adag szeretettel fűszerezve! Persze nem azzal a rózsaszínfelhős, csöpögős fajta szeretettel... Sokkal inkább az áldozatra kész, önmagáról megfeledkező és őszinte, szívből jövő szeretettel, ami egyedül Istentől van.