Amint meghirdetésre került a Boldog Scheffler János Zarándoklat második kiadása, édesanyámmal napról napra jobban vártuk, hogy újból részesei lehessünk ennek a csodálatos élménynek. Felejthetetlen volt az első utunk a kálmándi püspök nyomában 2025-ben, de mostmár elmondhatom, hogy az idei zarándoklat is ugyanolyan mély nyomott hagyott bennünk. Ez az út megérinti a személyt, mivel megmozgatja a testet és a lelket is, és a két dolog egységéből fakad valami nagyon szép, valami ami túlmutat a mindennapokon, éppen azért mert ezekben az órákban a lét leegyszerűsödik – csak menni előre minden egyes lépéssel.
Van a zarándoklatnak egy csendes része. Ilyenkor az elme lelassul, a személy pedig a lelke belső cellájába tér, ahogy Sziénai Szent Katalin fogalmazna, miközben kívülről megtapasztalja, hogy milyen kicsi is ő a végtelen mezők mellett. Jó a csendben járni. Valahogy az elme is kiélesedik ezután.
Az pedig, hogy ezt az utat egy nagy csapat, olyan 50-60 ember, társaságában tehettük meg, emlékeztetett arra, hogy nem vagyunk egyedül az úton. Segített meglátni másokat. És mi magunk is sokat kaptunk a másokkal való beszélgetésekből.
Személy szerint én Kaplonyban csatlakoztam, bár a teljes út Kálmándról indult (ami összességében 43 kilómétert jelent), viszont megemlíteném, hogy az út elején, megemlékeztünk a deportált őseinkről, és az ő mindennapi útjukról a táborból a kényszermunka felé. Ez a gondolat átszőtte a mi utunkat is.
Beszélnék még arról a kedvességről, amit a különböző pihenőpontokon kaptunk az önkéntesektől. Enni- és innivalóval kínáltak minket, kedves szavaikkal és mosolyukkal pedig még szebbé tették ezt a zarándoklatot.
Talán a korosztályomból, mint huszonéves, az egyedüli zarándok voltam, de számomra nagyon jó megtapasztalás volt az, hogy minden generáció képviselve volt, és hogy együtt haladtunk ezen az úton, illetve az, hogy bátran kérdezhettem az idősebbektől, de ők is kíváncsiak voltak az én meglátásaimra. Ezzel azt akarom mondani, hogy a zarándoklat nyitottabbá és bátrabbá, kitartóbbá teszi az egyént. Apropó, kitartás – voltak pontok, amikor úgy éreztem, hogy feladom, de amint továbbmentem enyhült a fájdalom. Egy túrazsákban és egy övtáskában hordoztam a legfontosabbakat, hogy minden helyzetre fel legyek készülve. Bár alapjában nem volt nagyon nehéz a zsák, de egy idő után mégis ránehezedett a hátamra, és a bal vállam beállt, elvesztette a rugalmasságát. De aztán valahogy mégis elviselhetővé vált a táska súlya. A zarándoklás nem könnyű, még egy fiatalnak sem, ezt be kell vallanom. Csodálva néztem az idősebb generációk tagjait, akik végig kitartottak.
Talán úgy is mondhatnánk, hogy a zarándoklás nem egy racionális tevékenység. Ha belegondulunk, mégis miért indulna el valaki egy ilyen hosszú útra a mai korban, amikor autóval egy-kettő eljuthatunk a célunkhoz? Miért indulna el valaki egy szombaton, amikor annyi dolga lehetne otthon? Miért indulna el valaki, ha ennek az útnak nincs kézzel fogható eredménye? Talán éppen azért, mert nincs racionális-materiális haszna. Én úgy gondolom, hogy éppen ebben foghatjuk meg a létünk szépségét. Élünk mert Isten szeret minket, és létünk már önmagában is végtelen értekű. És ezt tapasztalhatjuk meg, ezt mélyíthetjük el ezen a zarándoklaton. Talán csak így tud igazán eljutni a szívünkig ez a gondolat.
Köszönöm a szervezőknek, hogy lehetővé tették, hogy idén újra együtt mehessünk ezen az úton Boldog Scheffler János nyomában Kálmándtól Szatmárig, hogy lehetővé tették, hogy egymást erősítsük, és hogy közelebb kerüljünk Szatmár apostolához. Úgy éreztem, hogy ez a zarándokcsapat, amely az Egyházmegye több plébániájának híveiből állt össze, az egész Egyházmegyét képviseli, amely most annak apostola nevében összegyűlt, hogy őt a szentek sorába emelhesse, és hogy őt a szatmári székesegyházban megünnepelhesse.
Buchmüller Boglárka
zarándok
