Július 4-én, szombaton de. 11 órai kezdettel a szatmárnémeti Székesegyházban Nm. és Ft. Schönberger Jenő szatmári püspök pappá szenteli az aknasugatagi Melega Ferenc diakónust. Szentelése előtt beszélgettünk vele hivatásáról, életútjáról.
A papszentelés közeledtével egyszerre van bennem öröm, hála, izgalom és bizonyos fokú félelem is. Úgy gondolom, természetes, hogy egy ilyen meghatározó életesemény előtt az ember ennyire sokféle érzést hordoz magában. Nagy öröm számomra, hogy Isten idáig vezetett ezen az úton, és hálás vagyok mindazokért a kegyelmekért, találkozásokért és emberekért, akik hozzájárultak hivatásom kibontakozásához. Ugyanakkor a papszentelés számomra nem csupán egy hosszú képzési időszak lezárása, hanem egy új élet kezdetét is jelenti. Ennek tudata természetes módon felelősségérzettel is eltölt, hiszen egy olyan szolgálatra készülök, amely egész életemet meghatározza. Talán ebből fakad az a bizonyos egészséges izgalom és félelem is, amely arra emlékeztet, hogy saját erőmből nem lennék képes megfelelni ennek a hivatásnak. Mindezek mellett azonban leginkább a bizalom van jelen bennem: annak a bizalma, hogy aki meghívott erre az útra, az a továbbiakban is vezetni fog. Az elmúlt évek során újra és újra megtapasztaltam, hogy Isten hűséges, és akkor is mellettem marad, amikor én bizonytalannak vagy gyengének érzem magam. Ezért a papszentelés napjára nem elsősorban a saját erőmben bízva készülök, hanem abban a kegyelemben, amely mindeddig hordozott, és amelyről hiszem, hogy a jövőben sem hagy el.
Azt hiszem, mindenekelőtt magáért a hivatás ajándékáért adok hálát Istennek. Ha visszatekintek az eddigi utamra, világosan látom, hogy nem én találtam rá erre az útra, hanem Ő vezetett rajta lépésről lépésre. Sokszor akkor is mellettem maradt, amikor bizonytalan voltam, amikor saját elképzeléseimhez ragaszkodtam, vagy amikor gyengének éreztem magam. Éppen ezekben a helyzetekben tapasztaltam meg leginkább az Ő hűségét és gondviselő szeretetét. Hálás vagyok azokért az emberekért is, akiket mellém állított: családtagokért, papokért, tanárokért, barátokért és mindazokért, akik példájukkal, bátorításukkal vagy egyszerű jelenlétükkel segítettek felismerni és elfogadni Isten hívását. Életem mélypontjain különösen is megtapasztaltam, hogy Krisztus embereken keresztül nyújt felém segítő kezet, és felemelő szeretetével hordoz. Ez a tapasztalat ma is meghatározza a papi hivatásról alkotott képemet. Végül hálát adok azért is, hogy Isten napról napra formál. Nem azért, mert már késznek érzem magam, hanem azért, mert megtanít egyre jobban rábízni magam az Ő kegyelmére. Ez a bizalom ad békét és reményt a papszentelés küszöbén is.
A papszentelés napján elsősorban papi jelmondataim szavai kísérnek engem. Nem egy, hanem két szentírási igét választottam, mert úgy érzem, csak együtt fejezik ki igazán azt az életprogramot, amelyet papként követni szeretnék. Az egyik Jézus felszólítása Lukács evangéliumából: „Legyetek irgalmasok, amint a ti Mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36), a másik pedig Szent Pál apostol szavai: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22). Ez a két ige újra és újra emlékeztet arra, hogy mire hív az Úr: arra, hogy irgalmas szívvel forduljak minden ember felé, és szolgálatom középpontjában mindig az emberek üdvössége álljon. Számomra ez azt jelenti, hogy jelen legyek az emberek életében, és Krisztus szeretetét, irgalmát és közelségét közvetítsem feléjük. Életem során én magam is sokszor megtapasztaltam, hogy Krisztus embereken keresztül nyújtott felém segítő kezet, különösen a nehezebb időszakokban. Ezért szeretném, hogy papi szolgálatommal én is az Ő jelenlétének eszköze lehessek, és továbbadhassam azt a szeretetet és irgalmat, amelyet magam is oly sokszor megtapasztaltam.
Nem tudnék egyetlen meghatározó eseményt megnevezni, mert a hivatásom inkább egy hosszú, fokozatosan kibontakozó történet. Ha mégis visszatekintek a kezdetekre, akkor gyermekkorom jut eszembe, amikor hét-nyolc éves koromban elkezdtem ministrálni az aknasugatagi templomban. Rövid idő alatt nagyon megszerettem ezt a szolgálatot. Az oltár közelében valami különleges békét és örömöt tapasztaltam meg, és gyermeki szívvel úgy éreztem, hogy ott vagyok igazán otthon. Ekkor fogalmazódott meg bennem először a vágy, hogy egyszer én is pap legyek.
Természetesnek tartom, hogy amikor valaki belép a szemináriumba, már él benne egy bizonyos elképzelés arról, mit jelent papnak lenni. Bennem is volt egy kép a papi hivatásról, amelyet részben a gyermekkori élményeim, részben azok a papok formáltak, akiket addig ismertem. A szemináriumi évek azonban fokozatosan átformálták ezt a képet. Az ember lassan felismeri, hogy a papi hivatás sokkal több annál, mint amit kezdetben elképzelt. Egyre inkább háttérbe szorulnak a saját elképzelések és elvárások, és helyüket átveszi az a vágy, hogy az ember Isten akaratát keresse és valósítsa meg. Ebben a folyamatban nemcsak a kegyelmek és örömök, hanem a nehézségek, a kudarcok és a keresztek is fontos szerepet játszanak. Mindezek által Isten fokozatosan formálja az embert, megtanítja arra, hogy egyre jobban ráhagyatkozzon az Ő gondviselésére, és ne a saját erejében, hanem az Ő kegyelmében bízzon. Úgy érzem, számomra a szemináriumi évek legnagyobb ajándéka éppen ez volt: annak felismerése, hogy a papi hivatás nem elsősorban arról szól, hogy megvalósítsam a saját elképzeléseimet, hanem hogy engedjem, hogy Krisztus formálja a szívemet.
Mindenekelőtt olyan pap szeretnék lenni, aki közel van az emberekhez. Hiszem, hogy Krisztust csak akkor tudjuk hitelesen elvinni másokhoz, ha nemcsak beszélünk róla, hanem jelen is vagyunk az életükben. Jézus sem távolról szólította meg az embereket, hanem odalépett hozzájuk, meghallgatta őket, együtt örült velük, együtt szenvedett velük. Szeretném, ha az én szolgálatomat is ez a közelség jellemezné. Fontos számomra, hogy különösen azok felé forduljak, akik magányosnak, elhagyatottnak érzik magukat, vagy úgy gondolják, hogy eltávolodtak Istentől. Életem során én magam is megtapasztaltam, milyen sokat jelent, amikor Krisztus embereken keresztül nyújt segítő kezet és érezteti szerető jelenlétét. Ezért szeretném, hogy akik velem találkoznak, rajtam keresztül is megtapasztalhassanak valamit ebből az irgalmas szeretetből. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ilyen pap csak akkor lehetek, ha én magam is nap mint nap Krisztus közelében maradok. Ezért szeretnék olyan imádságos pap lenni, aki szolgálatának erejét nem önmagából, hanem az Istennel való személyes kapcsolatból meríti. Ahogyan Ferenc pápa fogalmazott, olyan pásztorrá szeretnék válni, aki „juhszagú”, mert osztozik a rá bízott emberek életében, örömeiben és keresztjeiben.
Ha egy dolgot kellene kiemelnem, azt mondanám, hogy leginkább Isten mindennapi hűsége erősített meg a hivatásomban. A szemináriumi évek során újra és újra megtapasztaltam, hogy az Úr nemcsak meghív, hanem végig is kíséri azt, akit meghívott. Ez különösen a nehezebb időszakokban vált számomra nyilvánvalóvá, amikor saját gyengeségeimmel, korlátaimmal vagy bizonytalanságaimmal kellett szembenéznem. Éppen ezekben a helyzetekben tapasztaltam meg leginkább az Ő kegyelmének megtartó erejét. Sokat jelentett számomra az imádság is. A csendben töltött idő segített visszatalálni ahhoz a kezdeti híváshoz, amelyet gyermekkoromtól fogva éreztem. Emellett nagy ajándéknak tartom mindazokat az embereket – elöljárókat, tanárokat, papokat és szemináriumi társakat –, akiken keresztül Isten bátorított, formált és megerősített. Visszatekintve úgy látom, hogy nem egyetlen rendkívüli esemény erősített meg a hivatásomban, hanem Isten csendes, de állandó jelenléte a mindennapokban. Ez adott és ad ma is biztonságot, hogy bizalommal mondjak újra és újra igent az Ő hívására.
Számomra Krisztus jó pásztori szeretetét megjeleníteni mindenekelőtt azt jelenti, hogy igyekszem úgy tekinteni az emberekre, ahogyan Ő tekint rájuk: szeretettel, irgalommal és türelemmel. Jézus nem csupán tanította az embereket, hanem együtt járt velük, meghallgatta őket, osztozott örömeikben és szenvedéseikben. Úgy érzem, papként engem is erre hív az Úr. Szeretném, ha azok, akikkel találkozom, megtapasztalhatnák, hogy az Egyházban mindig van valaki, aki meghallgatja őket, aki időt szán rájuk, és aki segít közelebb kerülni Krisztushoz. Különösen fontosnak érzem, hogy oda is elvigyem Isten szeretetét, ahol reménytelenség, magány vagy lelki sebek vannak. Életem során én magam is megtapasztaltam, milyen sokat jelent, amikor Krisztus embereken keresztül nyújt segítő kezet, ezért szeretném, hogy szolgálatommal én is az Ő irgalmának és közelségének eszköze lehessek. Ugyanakkor tudom, hogy ezt saját erőmből nem tudom megvalósítani. A jó pásztori szeretet nem emberi teljesítmény, hanem Krisztus ajándéka. Ezért szeretnék napról napra egyre szorosabb kapcsolatban élni az Úrral, hogy az emberek ne elsősorban engem, hanem az Ő szeretetét és jelenlétét tapasztalják meg rajtam keresztül.
Ha azokról a szentekről kellene beszélnem, akik a legnagyobb hatással vannak rám, akkor Vianney Szent Jánost és Pio atyát említeném. Életpéldájuk arra emlékeztet, hogy a pap legfontosabb küldetése Krisztushoz vezetni a rá bízott embereket. Vianney Szent János példája azért áll közel hozzám, mert egész életét maradéktalanul a rá bízott emberek lelki javának szentelte. Nem a látványos eredményeket kereste, hanem hűséges maradt a mindennapi szolgálatban, és ez a hűség tette rendkívülivé az életét. Pio atyában pedig azt csodálom, hogy életének középpontjában mindig Krisztus állt. Mély istenkapcsolata, áldozatvállalása és rendíthetetlen bizalma arra emlékeztet, hogy a papi szolgálat igazi ereje nem a saját képességeinkből, hanem az Istennel való személyes kapcsolatból fakad. Mindkettőjük élete arra bátorít, hogy papként ne önmagamat akarjam megvalósítani, hanem egyre inkább Krisztust tükrözzem vissza azok felé, akiket rám bíz majd az Úr.
Őszintén szólva nem szeretnék tíz évre előre részletes elképzeléseket megfogalmazni. Eddigi életem során többször megtapasztaltam, hogy Isten sokszor egészen más úton vezet, mint amit én előre elképzeltem, és utólag mindig azt láttam, hogy az Ő tervei sokkal bölcsebbek és szebbek voltak az enyémeknél. Ezért a jövőt is szeretném nyitott szívvel az Ő kezébe helyezni, hagyva, hogy továbbra is vezessen, sőt akár meg is lepjen. Ha mégis meg kellene fogalmaznom egy reményt, akkor azt szeretném, hogy tíz év múlva elmondhassam: hűséges maradtam ahhoz a meghíváshoz, amelyet az Úrtól kaptam. Hogy örömeimben és nehézségeimben egyaránt igyekeztem Krisztusra hagyatkozni, és minden szolgálati helyemen teljes szívvel szerettem azokat, akiket rám bízott. Azt is remélem, hogy azok, akikkel utamon találkozom, rajtam keresztül nem elsősorban engem, hanem Krisztus szeretetét, irgalmát és közelségét tapasztalják meg. Ha tíz év múlva ezt őszinte szívvel elmondhatnám, úgy érezném, hogy Isten kegyelméből jó úton járok a papi hivatás megélésében.
Mindenekelőtt azt szeretném üzenni nekik, hogy ne féljenek meghallani Isten hangját. A hivatás nem elvesz az ember életéből, hanem kiteljesíti azt. Isten soha nem olyasmire hív, ami boldogtalanná tesz bennünket, hanem arra az útra vezet, amelyen a leginkább önmagunkká válhatunk. Arra is bátorítanám őket, hogy merjenek időt adni Istennek. A mai világ tele van zajjal, és sokszor nehéz meghallani azt a csendes hangot, amellyel az Úr megszólít bennünket. Éppen ezért fontos, hogy legyen bátorságuk megállni, imádkozni, belépni a templom csendjébe, és őszintén megkérdezni: „Uram, mit szeretnél tőlem?” Isten nem mindig látványos módon válaszol, de ha nyitott szívvel keressük, biztos vagyok benne, hogy megmutatja az utat. Végül pedig azt mondanám, hogy ne akarjanak mindent előre látni és minden kérdésre azonnal választ kapni. A hivatás egy út, amelyen Isten fokozatosan vezet. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy ne a saját terveimhez ragaszkodjak, hanem bízzam rá magam az Úrra. Ha Ő hív, akkor a szükséges kegyelmet is megadja ahhoz, hogy hűségesen végig tudjuk járni azt az utat, amelyre meghívott. Hiszem, hogy nincs szebb és teljesebb élet annál, mint amikor az ember rábízza magát Isten akaratára. Az Ő tervei sokszor felülmúlják a saját elképzeléseinket, és ha van bátorságunk igent mondani Neki, megtapasztalhatjuk, hogy valóban mindig a javunkat akarja.
