Az Énekek éneke mint belső zarándokút. Papi lelkigyakorlat Erdőhegyen

Rafael atya rendszeresen tart tanításokat Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János, Lisieux-i Szent Teréz és Tiszteletreméltó Marton Marcell atya lelkiségéről; tanításai a világhálón is elérhetők. A lelkigyakorlat alkalmával beszélgettünk vele a lelkigyakorlat tartalmáról, az Énekek éneke üzenetéről és saját imaéletéről.

Hogyan épült fel a lelkigyakorlat? Volt-e egy belső „út”, amelyet a résztvevők bejártak?

A cél az volt, hogy egy belső utat járjunk be együtt; hogy ez mennyire sikerült, azt igazán csak a résztvevők tudják megmondani. Remélem, sikerült; mindenesetre erre az útra szerettem volna elvezetni őket. Az Énekek éneke segítségével egy olyan belső, lelki zarándokútra hívtam meg a paptestvéreket, amelyet a Biblia ezen különleges könyve kínál, s amely elsősorban a szerelmesek lelki útja, s amelyet azok, akik ismerik, a szerelmesek könyveként tartanak számon. Most vállalkoztam először, hogy papokkal is végigjárjam ezt az utat, hogy e könyv segítségével írjam le a pap lelki, belső útját. Erre csak azért mertem vállalkozni, mert az egyház hagyományából ismert emberek – szentek, tudósok, egyháztanítók – az Énekek énekét tartják az egyik legalkalmasabb könyvnek az Isten és ember kapcsolatának leírására, és erről megrendítő műveket írtak.

Mit szeretett volna útravalóul adni a résztvevőknek ebből a néhány napból?

Mindenekelőtt azt, hogy amikor Istent keressük, valójában egy szeretetkapcsolatot keresünk, méghozzá a legmélyebb szeretetkapcsolat lehetőségét, amely az ember számára elérhető. Szent Ágoston a Vallomásokban így fogalmaz: „magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” Ennek a fölismerésére szerettem volna leginkább ráébreszteni önmagamat és a résztvevőket is: mennyire ennek a szerető Istennek vagyunk teremtve, és hogy az ő megismeréséhez, a vele való kapcsolathoz milyen kalandokon kell átmennünk, milyen állomásai vannak ennek az útnak.

Az ember ugyanazzal a szívvel szereti Istent, mint az embert. Egy szeretetkaland – akár földi, akár égi irányba mutat – ugyanazt a szeretetképességet igényli. A szeretet megélése persze nem ugyanaz egy ember és Isten felé, de sok az átfedés a kettő között. E bibliai könyv legnagyobb értelmezői – a szentek, a misztikusok, köztük több egyháztanító – éppen ebben segítenek: megmutatják, hol különbözik egy földi szeretetkapcsolat ettől a mennyeitől.

Miért pont az Énekek éneke? Mi indokolta a választást?

Tizennyolc éve foglalkozom házaspárokkal. Régóta bennem volt, hogy az Énekek énekéről is kellene nekik lelkigyakorlatot tartanom, hiszen ez a könyv annak a csúcskinyilatkoztatása, hogyan nyílik meg a férfi és a nő szerelme Isten szeretetére. Csak eddig nem találtam olyan irodalmat, amely megnyitotta volna a szívemet erre a könyvre. Néha könnyen találok ilyen könyvet, máskor hosszasan kell keresni – többet is kell imádkozni érte. Ezúttal sokáig tartott, és tavaly találtam rá egy olasz exegétára, akit egyik nagy tudású római professzorom ajánlott: úgy éreztem, ez lesz az, és valóban eltalált vele.

Az is igaz, hogy ehhez a könyvhöz fel is kell nőni. Már Órigenész figyelmeztette erre az olvasókat: bizonyos érettség, bizonyos életkor szükséges hozzá. Most, hogy betöltöttem a hatvanadik életévemet, úgy éreztem, itt az ideje, hogy erről is tartsak lelkigyakorlatot. A házaspárokkal szerzett első pozitív tapasztalatok adtak hozzá bátorságot, hogy más jellegű lelkigyakorlatokban is megpróbálkozzam vele. Ez az első alkalom, hogy egyházmegyés papok felé is megpróbálok vallani erről a könyvről egy lelkigyakorlat keretében.

Sokan zavarba jönnek egy ilyen érzéki hangvételű szentírási könyvtől. Hogyan lehet ezt lelkigyakorlatos anyagként megközelíteni?

A zavarba jövetel teljesen természetes. Ahhoz, hogy ezt a könyvet valóban Isten igéjeként tudjuk olvasni és befogadni, különleges módon szükségünk van a Szentlélek segítségére, különben a fejünkben lévő zűrzavar, előítéleteink, sztereotípiáink és a világ hatásai diktálják, hogyan értelmezzük a képeit. Ezért az első dolog, hogy legyen már valamennyi tapasztalatunk a Szentírás imádságos, elmélkedő olvasásáról, az úgynevezett lectio divináról – hogy tudjuk, ez milyen követelményeket támaszt. Nem arról van szó, hogy ezt a könyvet úgy olvassuk, mint bármely más irodalmi alkotást, és úgy értelmezzük, ahogy éppen tudjuk – vagy akár úgy, hogy megkérdezzük a mesterséges intelligenciát, milyen értelmezési kulcsokat kínál. A Biblia egészen különleges mű, nincs hozzá hasonló könyv: Isten levele hozzánk, az ő szeretetteljes párbeszéde, amellyel dialógusba akar vonni bennünket magával. Ehhez előbb meg kell tapasztalnunk, hogy megszólítva vagyunk, bele kell egyeznünk egy imába, egy párbeszédbe.

Miután már megvan ez a tapasztalatunk a Szentírás egy viszonylag könnyebben megközelíthető könyvével kapcsolatban, arra már lehet tovább építkezni. Azt követően is kell olvasni: kell a tudomány, kell tudnunk, mit akar mondani az eredeti, héber szöveg, hiszen tökéletes fordítás nincsen. De mindenekelőtt kellenek olyan személyek, akik segítenek, mert ők a könyvet nagyon mélyen, az Istennel való párbeszédben már megértették. Nekem ehhez nagy segítség Avilai Szent Teréz kármelita kommentárja; Keresztes Szent János, aki nem is annyira kommentárt írt hozzá, mint inkább ennek a műnek egyfajta allegorikus folytatását; és Lisieux-i Szent Teréz, akinek önéletrajza is nagyon mélyen kötődik hozzá, annak ellenére, hogy ő talán soha nem olvashatta végig az egész könyvet, hiszen a nővérek nem adták oda a fiatal nővéreknek az Ószövetséget, ő pedig huszonnégy évesen már meghalt. Mégis, az a néhány vers, amelyet a liturgiában hallhatott, vagy amelyet nővére, Céline az általa kimásolt füzetben kiírt neki az Ószövetségből, nagyon mélyen hatott rá – ezek segítségével tudta Isten fényében értelmezni az életét. A még kevésbé ismert Tiszteletreméltó Marton Marcell kármelita atya önéletrajzában az Énekek éneke a leggyakrabban idézett szentírási könyv. Ő azt írja magáról: „szerelmese lettem szépségének”. Ez ugyanaz a lelki tapasztalat, mint amiről az Énekek éneke tesz tanúságot, mégha ez az idézet a Bölcsesség könyvéből származik is.

Ha ezek a szentek tudták saját életüket újraolvasni Isten fényében az Énekek éneke segítségével, már önmagában jelzi, milyen óriási üzenete van a keresztény ember számára.

Mit üzenne azoknak, akik elsőre „furcsának” vagy szokatlannak találják, hogy egy szerelmi költemény lehet lelki táplálék?

Az Énekek éneke a szó szerinti értelmében valóban egy férfi és egy nő szerelméről szól. Ugyanakkor a könyv végén a kinyilatkoztatás egyértelmű: ha a férfi és a nő szerelme hitelesen valósul meg, az az Úr lángja – vagyis Isten szeretetének tüzéből kipattanó szikra, annak mintegy visszfénye. Ezért a szerelem lehet – sőt talán az egyik leghatékonyabb – út Istenhez, különösen a mai ember számára, aki állandóan bálványozza a szerelmet, akár csak a szappanoperákon keresztül, akár – ennél sokkal rosszabb esetben – bűnös úton.

Izrael is látta, hogy a környező népek – a mezopotámiaiak, a görögök, az egyiptomiak – bálványként imádták a szerelmet. Ebből tanult, de a Szentlélek segítségével úgy tudott vallani a szerelemről, mint Istenhez vezető útról. Ha ez a bibliai könyv ezzel a meggyőződéssel született, és a Szentlélek pecsétje folytán bekerült a zsidó, majd a keresztény hagyományba is mint kinyilatkoztatott szöveg, akkor nem lehet kétséges, hogy az efféle szerelmi költészet valóban út lehet Isten felé.

Hála Istennek, magam is látok olyan, egymást szerető embereket, akik éppen egymás iránti szerelmüknek köszönhetően nyíltak meg Isten előtt; például amikor válságba került a kapcsolatuk, amikor attól féltek, hogy elveszítik a másikat, vagy amikor látszólag el is veszítették. A földi szerelem ugyanis sosincs biztosítva. De ha ez a földi szerelem Krisztusba gyökerezik, akkor megváltásra kerül, és képes átmenni az örökkévalóság nagy próbáján is. Ez a Biblia egyik nagy üzenete.

Mit üzen az Énekek éneke annak, aki úgy érzi, „kihűlt” vagy elfáradt az Istennel való kapcsolatában?

Hála Istennek, nagyon vigasztaló üzenete van számára. Az Énekek énekében szereplő menyasszonynak két nagy krízisen kell átmennie, amit a könyv „éjszakának” nevez: fájdalmas, de nagyon meghatározó tapasztalat, amely megkerülhetetlen minden szerelem elmélyüléséhez – legyen az földi vagy égi. Keresztes Szent Jánosnak éppen ez adta az egyik legnagyobb felfedezését, a lelki sötét éjszaka tapasztalatának leírását, amelyben ő páratlan a keresztény misztikában: bizonyos krízisek nélkül a szeretet soha nem tud igazán elmélyülni, maradandó gyümölcsöt teremni.

Az Énekek éneke tanúsága szerint két ember szerelmében is – és Keresztes Szent János tanúsága szerint az Isten–ember kapcsolatban pedig feltétlenül – szükség van ilyen éjszakákra. Ő éppen az Énekek énekéből értette meg, mekkora vigasztalást ad ez azoknak a lelkeknek, akiknek valóban ilyen kihűlt vagy elfáradt az Istennel való kapcsolata: ez akár kegyelem is lehet. Persze lehet, hogy valaki bűn miatt van ilyen állapotban, s erről egy önvizsgálat vagy egy hozzáértő lelkivezető segítségével szerezhet tudomást. Ekkor bizonyos dolgokon változtatni kell, meg kell bánni és ettől rendeződhet a kapcsolata Istennel. De az Énekek énekének nem az az elsődleges üzenete, hogy a vőlegény vagy a menyasszony valamit elrontott: nem ez az éjszakák elsődleges oka. Ez a nagy döbbenet – és egyben a nagy vigasztalás is –, hogy magának a szeretetkapcsolatnak az elmélyülése provokálja ki a krízist. Maga a szerelmi kapcsolat, és maga a szeretett személy is misztérium; a misztérium előtt minden ügyeskedésem, okoskodásom, technikám és stratégiám csődöt mond, hiszen egy misztériumba kell belépnem, amely meghalad engem. Ebben a misztériumban alázatossá kell válnom: hagynom kell magamat vezetni, szükségem van a Szentlélek segítségére – aki az Atya és a Fiú kapcsolatának harmadik személye –, és egy olyan szeretetre, amelyhez az én emberi szeretetem már elégtelen. Rá kell döbbennem: bármennyire mélynek és örökre szólónak hittem is egy földi szerelmet, bármennyire hősiesen szerettem is, egy bizonyos ponton ez csődöt mond, mert misztériumba lépek be. Ott, alázatban, kiüresedésben, szegénységben és bizalomban kell megnyílnom Isten szeretetére.

Mit tanulhatnak a házaspárok az Énekek énekéből a hűségről, a vágyakozásról, az egymásra figyelésről?

Eddig öt lelkigyakorlatot tartottam ebben a témában, két hétvégén dolgozva fel a könyvet házaspárokkal: az egyik alkalommal az első négy fejezetet, a másikon a második négyet. A hűségről az első rész nem beszél olyan mélyen, mint a második, a vágyakozásról viszont igen. Rögtön a menyasszony első szava is erről szól: „Csókoljon engem szája csókjával! Hisz szerelmed bornál is édesebb!” (Én 1,2) Ez a vágyakozásról szóló tanítás arra mutat rá, hogyan kezdődik a szerelem: egyszer csak megszületik bennünk egy vágyakozás, nem is tudjuk pontosan, hogyan és miért. Egyszer csak nem vagyunk elegek önmagunknak, elkezd lefoglalni minket a másik, a szeretett személy; felé fordulnak gondolataink, érzéseink, cselekedeteink, egész valónkat birtokba veszi ez a vágyakozás, és ez a döbbenetes tapasztalat mindjárt az első sorban megjelenik. Milyen nagy szüksége van erre azoknak a házastársaknak, akiknek a kapcsolata már kipróbált, sokszor elszürkült a mindennapokban, akiknél ez a vágyakozás érzelmi szinten talán ki is veszett, de hála Istennek a hűség szintjén még működik, még mindig cselekedeteket eredményez. Nekik is szükségük van arra, hogy újra merítsenek ebből a vágyakozásból, felfedezzék annak újabb mélységeit. Ehhez nem feltétlenül érzelmi fellángolásra van szükség, hanem arra, hogy megértsük ennek a vágyakozásnak a misztériumát, és hogy milyen „technikákat” ajánl hozzá a Szentírás.

Az Énekek éneke a másik szemlélését ajánlja. A szerelem – akár ember, akár Isten felé – úgy mélyül el, ha megtanuljuk szemlélni a másikat. Emberi kapcsolatban ehhez ki kell lépnünk a hétköznapi benyomások szintjéről, ahol a másik nem misztérium, csak megszokott jelenség, ahol néha kellemetlen élményeink, akár traumáink is vannak vele kapcsolatban, és kérnünk kell a Szentlelket, hogy új tekintettel tudjunk ránézni. Az Énekek éneke éppen ebben páratlan: képek sokaságával mutatja meg, hogyan láthatja egy ember a másikat a Szentlélek fényében úgy, ahogy Isten látja őt: szépnek és jónak, a saját képére és hasonlatosságára teremtett lénynek. A hétköznapokban ez az élmény kikopik belőlünk. Az Énekek éneke nem pszichológiai trükkökkel dolgozik, hanem ennél mélyebb valóságról tanúskodik: arról, ahogyan a Szentháromságban a személyek összetartoznak, egymás felé megnyílnak, kiüresítik magukat, teljesen a másik felé fordulnak, befogadják a másikat, és önmagukat is átadják neki.

Ebből még csak keveset értek magam is, de már láttam ennek jótékony, gyógyító hatását abban az egy-két lelkigyakorlatban, amelyet eddig sikerült átélnem ebben a témában. Ez ma különösen aktuális: az internet világa olyan kísértéseket hoz, amilyenek korábban nem léteztek: gondolok itt elsősorban a pornográfia kísértésére, amely elsődlegesen a férfiakra hat, és amely bezárja a másikat egy skatulyába, tárggyá silányítja, ahelyett hogy megnyitná a misztérium felé. Az ebből való kitöréshez nem elég egy erkölcsi fogadkozás. Új látásmódra van szükség, és a Szentírás éppen ezt kínálja fel. Ugyanakkor ez a nőknek is veszélyes lehet, ha úgy élik meg a nőiességüket, hogy alkalmazkodnak azokhoz a sztereotípiákhoz, amelyeket a férfiak vetítenek rájuk ahelyett, hogy felfedeznék valódi szépségüket, inkább látszatszépséget erőltetnek magukra.

Férfi és nő számára is igazi gyógyír lehet ez a könyv, hiszen megtanítja szemlélni a másik nemet, és a saját nemünket is – nem szemrehányással: „hogy lehetsz ilyen ostoba, ilyen bűnös, hogy láthatod így a dolgokat” –, hanem úgy, hogy egy új látásmódra nyit meg.

Hogyan lehet ezt a szöveget imádkozva olvasni, ha valaki nincs hozzászokva a Szentírás elmélkedő olvasásához?

Erre valójában már válaszoltam korábban: ahhoz, hogy ez a szöveg imádságos szöveggé váljon számunkra, előbb valamiféle „edzésre” van szükségünk; nem ezzel a könyvvel kell kezdeni a szentírásolvasást. Lehet, hogy valaki különleges kegyelemből, a Szentlélek különleges indítására rögtön ihletet és világosságot kap hozzá, de a legtöbb esetben ez nem így történik. Sokkal jobb gyakorlóterep lehet például a zsoltárok könyve az imádságos olvasáshoz, vagy az Újszövetség egyes írásai, elsősorban Jézus szavai, mondásai, illetve némely rövid, tömör páli kijelentés a kereszténységről vagy arról, mit jelent Krisztus a hívő számára.

Van-e olyan sora vagy képe a könyvnek, amely az Ön saját imaéletében visszatérő pont?

Igen, rögtön az első szava: „Csókoljon engem szája csókjával! Hisz szerelmed bornál is édesebb!” (Én 1,2) Ez számomra reggeli imává vált, mindenekelőtt egy szentháromságos imádság. Az egyházatyák ebben a mondatban az Atyát kérik, hogy a Fiú csókolja meg őket, lehelje beléjük ugyanazt a Lelket, amellyel az embert teremtette. Ez a kérés számunkra azt jelenti, hogy Isten teremtsen újjá, hogy ennek az újjáteremtésnek köszönhetően belássuk: ennek a világnak minden öröme semmi ahhoz a boldogsághoz képest, amelyre Isten teremtett, amelyre meghív. Ez egy nagyszerű, szentháromságos napkezdő imádság: rövid, velős, és minden lényegeset kimond.

De szólhatnék más igehelyről is: „Fekvőhelyemen éjjelente kerestem, akit szeret a lelkem. Kerestem, de nem találtam.” (Én 3,1) Amikor az imában fájdalmas ürességet, kimerültséget, fáradtságot élek meg, ez a sor sokszor nagy vigasztalást ad. Ilyenkor nem is annyira az Énekek énekét szoktam imádkozni, hanem inkább az örvendetes rózsafüzér ötödik titkát, amelyben Szűz Mária a templomban megtalálja Jézust; és néha átfordítom ezt az Énekek éneke szavaira: akit kerestél, de nem találtál. Mert a hit sötétségének, az imában megélt vigasztalanságnak ez az élménye rögtön összeköt a Szűzanyával: Mária nem vétkezett semmiben, mégsem találta Jézust. Ez nem feltétlenül a bűn következménye, hogy nem találjuk Jézust. Ez a misztérium nagysága, amellyel találkozunk, és amelybe minden kereszténynek be kell lépnie. Keresztes Szent János szerint Istent hitelesen csak hitben és szeretetben lehet keresni és megtalálni.

Van-e egy-két vers, amelyet ajánlana, hogy valaki reggel vagy este magával vigyen a napjába?

Amiket eddig említettem, azok jók erre. Emellett mindenkinek meg kell tapasztalnia, mi az, ami őt magát megszólítja – valami akkor is szólíthat, ha éppen nem értjük. Emlékszem, kispap koromban már megszólított egy mondat az Énekek énekéből, amelyet szerettem ismételgetni, bár bevallom, akkor semmit sem értettem belőle: „Aludtam, de szívem ébren volt.” (Én 5,2) Ez az ötödik fejezet második verse, ahol a menyasszony második nagy éjszakai keresése kezdődik. Nem tudtam, mit jelent, mégis valami nyugalmat adott.

Egy bibliai mondatot így is lehet olvasni, ismételgetni, s az idővel egyre világosabbá válik. Ma már tudom: ez a mondat valami nagyon lényegeset fejez ki az Istent hitben kereső lélek számára. „Alszom”, vagyis nincs nyilvánvaló érzéki benyomásom arról, hogy Isten velem van, mégis képes vagyok találkozni vele. A földi életben mintegy álomban vagyunk: nem ez az igazi élet, ahol majd színről színre látjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak – most a hit éjszakájában járunk. Nem tudom érzékelni Istent, de a szívem mégis képes őt befogadni, ha erre nyitott akarok maradni, és ha kérem a Szentlelket, hogy tegyen erre alkalmasabbá.

Ha valaki csak egyetlen gondolatot vinne haza a lelkigyakorlatról, mi legyen az?

Ez nem könnyű kérdés, hiszen mindenki mást kap a Szentlélektől. Számomra a keresés a legdrámaibb, legfélelmetesebb, mégis az egyik legvigasztalóbb kép és üzenet az Énekek énekében. Nem ez a szentírási könyv csúcsüzenete, csupán az odáig vezető lelki út egyik szükséges állomása.

A csúcsüzenet a könyv végén hangzik el, s ez a szerelmi költészetben mindig visszatérő motívum – minden szerelmes erre vágyik, még ha nem is tud így vallani róla, mint a nagy költők: a szeretet olyan, mint a halál. Nem azt írja a szöveg, hogy nagyobb, mint a halál, hanem hogy olyan, mint a halál: elkerülhetetlen, erős, mint a halál. Ezzel az Írás azt nyilatkoztatja ki, hogy a szerelem a legnagyobb erő a világon – egyetlen hozzá hasonló, megkerülhetetlen erő létezik, a halál, amellyel minden véges lénynek szembe kell néznie. Ez a mondat első hallásra nem is annyira vigasztaló, pedig valójában sokkal vigasztalóbb a tartalma, ezt azonban csak a könyv folytatásának olvasásával lehet igazán megérteni. A szerelem lehet olyan erős, mint a halál, sőt erősebb is lehet annál. Talán éppen azért fogalmaz úgy a Szentírás, hogy „olyan, mint a halál”, és nem azt mondja, hogy erősebb, mert a szeretet együtt jár a halállal: igazi szerelem, igazi szeretet nincs halál nélkül. Ez a szeretet része.

Amikor idáig eljutok, akkor mondhatom: Istenem, akkor a halál is megszelídült, hiszen ez is hozzátartozik a szerelem megéléséhez. Nincs szeretet anélkül, hogy meg ne haljak a saját önzésemnek, a régi embernek, aki vagyok, hogy ki ne szabaduljak a bezárkózásomból, önelégültségemből, hogy meg ne nyíljak a kis- vagy nagybetűs Másikkal való kapcsolatra. És abban a pillanatban, amikor ez megnyílik, a halál is részévé válik ennek a nagy szerelemnek: többé nem valami, amitől menekülni kell, hanem amit át kell élni ahhoz, hogy a szeretet számomra örökkévalóvá válhasson.

Köszönjük P. Bakos Rafael OCD atyának a tartalmas és mélyreható beszélgetést, valamint a lelkigyakorlat napjait! Kívánjuk, hogy az Énekek énekének üzenete továbbra is gazdag lelki gyümölcsöt teremjen mind az ő szolgálatában, mind mindazok szívében, akik ezekben a napokban elindultak ezen a belső zarándokúton.