A kegyelmekkel teli csodás élményt megélni lehet, leírni aligha. De tudjuk azt is, hogy amit kaptunk, azt tovább is kell adnunk, akkor is, ha az csak töredékes és csupán árnya a valóságnak. Ezért megpróbálkozunk leírni a leírhatatlant.
2025. május 17-én, Boldog Scheffler János vértanú püspök emléknapján 50 lelkes zarándok döntött úgy, hogy az embertárs nélkül hosszú, Isten nélkül pedig nehéz 43,5 km-es úton elkísérje az ünnepeltet a szülőfalujától, Kálmándtól a Szatmárnémeti Urunk Mennybemenetele Székesegyházig. Ünnepre készültünk, amit János püspök vártanúsága hozott el nekünk. Ahogy húsvéti öröm sincsen az értünk szenvedő és végtelen szeretetéből értünk a halált is vállaló Jézus Krisztus nélkül, így a mi ünnepünk sem lenne János püspök szenvedése és szeretete nélkül.
Zarándoklatunkkal csatlakoztunk a Ferenc pápa által meghirdetett „A remény zarándokai” mottót viselő Szentévhez, és az út során a napi elmélkedéseinkben újra és újra előjött a reményünk sokféle forrása, célja és értelme is. E Szentév idején egyházmegyénk Boldog Scheffler János püspök kapcsán kettős évfordulóról emlékezik meg: 75 évvel ezelőtt tartóztatták le és vitték kényszerlakhelyre Körösbányára a püspököt, valamint 15 évvel ezelőtt hagyta jóvá XVI. Benedek pápa a boldoggá avatását.
Különleges hajnal volt a zarándokok számára a május 17-i. Ébresztőink még a kakas kukorékolása előtt szakították meg álmunkat, amiből felébredni csak azzal a reménnyel lehetett, hogy valami szép és kegyelemteljes élmény vár ránk. Bár senki nem tudta azt, hogy mire mondott igent, a hitből forrásozó remény mégis útnak indított. Még sötét volt, amikor a Kálmándi Plébániatemplom udvara megtelt lelkes zarándokokkal. Ezt a sötétséget Bíró Norbert plébános atya köszöntő szavai, Tatár János Zoltán krasznabélteki plébános atya indító gondolatai után mécsesekkel törtük meg. Mindenkinek az egyéni igenje egy közös igenné vált, amit kifejeztünk azzal, hogy saját világító mécseseinket Scheffler püspök szobrához helyeztük, és így csodás megvilágítást kapott a szobor. Ezután szalagjainkat, melyekre szándékainkat írtuk fel, a zarándokkeresztre kötöttük, felajánlván az utat ezekre a szándékokra.
Ezután kezdődött a hosszú út, melynek során bőséges kegyelmet kaptunk. A Kaplonyba vezető úton a nap sugarai kezdték áttörni az éj sötétségét, és a Szent Antal templom nyitott ajtajai vártak, ahol ima és rövid elmélkedés következett Kocsis Aliz szervezőtársunktól a Jó Pásztorról. Kifelé menet pedig három helybéli kedves hívő jóvoltából finom kiflik és frissítő italok vártak. Igazi meglepetés volt mindannyiunk számára, amit hálásan köszönünk.
Kaplonyból a Kraszna-töltésen folytatva utunkat dicsőséges rózsafüzért imádkoztunk, és közben azt vettük észre, hogy a felkelő nap előcsalogatta az énekesmadarakat is, akik énekükkel csatlakoztak a mi imáinkhoz, utunkat pedig pipacsok szegélyezték, így mind együtt hirdettük Teremtőnk dicsőségét.
A domahidai elágazásnál lelkes nagykárolyi csapat csatlakozott hozzánk, így már együtt emlékezhettünk a majtényi síkon az 1711-ben megkötött szatmári békére. Itt Kovács Zsuzsanna szervezőtársunk beszélt a Jézus Szíve-tiszteletről, amelyet Scheffler püspök is oly fontosnak tartott. Aztán elköszöntünk néhány kálmándi zarándoktársunktól, akik eddig kísérték utunkat.
Kismajtényon áthaladva érdeklődő emberek néztek minket, akik egy fejbiccentéssel, mosollyal, köszönéssel üdvözöltek. Kismajtényból Nagymajtényba földúton mentünk, amely alkalmas volt arra, hogy egy hosszabb csendszakaszt tartsunk. A csendről a legnehezebb beszélni, de a csend a legbeszédesebb, de az a hang külső fülnek hallhatatlan, csak a saját lelkünkben szólal meg. A csendünket csodálatos fülemüle kórus kísérte, pipacsok és még zöldellő búzamező. A csend megnyitott minket mindennek a befogadására. Nagymajtényba érve imával fejeztük be a csendszakaszt. A visszajelzések alapján, mindenkinek nagyon jól esett ez a csendidő.
A nagymajtényi Kultúrházban frissítő italokkal vártak minket Gríz László nagymajtényi plébános jóvoltából, akivel személyesen nem találkozhattunk, mert éppen akkor volt a gilvácsi kirbáj. Ott egy hosszabb pihenőt tartottunk, és talán ez volt az első pont, ahol már éreztük a mögöttünk lévő kilométereket. A továbbinduláshoz segítettek Tatár Zoltán János atya gondolatai a Szűzanyába való kapaszkodásról, az öröm és a vidámság szükségességéről, amiről Scheffler püspök így írt: „Az igazi öröm olyan, mint a havasi gyopár, nem található az élet lapályain, hanem csak a jámborság és az erényes élet magaslatain.” A zarándokok ezen az úton is megtapasztalhatták, hogy az igazi örömöt akkor tudjuk megélni, ha kilépünk a komfortzónánkból, a hétköznapok langyosságából, és azon túl Isten túláradó kegyelme vár ránk.
Nagymajtény után egy hosszabb országúti szakasz következett Krasznaterebesig. Ezen az útszakaszon megtapasztalhattuk, hogy az autósok is mennyire vigyáznak ránk, és bár nem járnak velünk, valahogy azt éreztük, hogy egy pillanatra ők is velünk vannak, és ezt a figyelmességükkel, mosolyaikkal, integetéseikkel is kifejezték. Krasznaterebesen a templom előtt a már fáradt zarándokok a fűben heverésztek és felkészültek az előttük álló hosszabb egybefüggő útszakaszra Szatmárzsadányig.
Ekkor már elkezdtek gyűlni az esőfelhők és a szél is fel-feltámadt. Mindez nem tudta megtörni a vidám és tartalmas beszélgetéseket. Egy ponton mindannyian esőkabátba bújtunk, de a Szűzanya palástja alatt csak egy rövid frissítő záport kaptunk és utána a nap sugarai szárították fel előttünk az utat és az esőkabátjainkat. Az eső elmúltával Marchut Réka szervezőtársunk megosztotta velünk Martos Levente Balázs püspök atya akkor érkezett üzenetét, amelyben áldott zarándokutat kívánt az úton lévőknek, és imáinkat kérte egy olyan világért, amelyben több hit és szeretet, több eleven hivatás és találkozás van. Mindezt hallgatva öröm volt bennünk, mert úgy éreztük, hogy ez most mind kicsiben itt van a mi kis világunkban, társaságunkban. Az emmauszi tanítványok példáján kettesével, hármasával arról beszélgettünk, hogy milyen olyak élményeink voltak az életben, amikor a reménytelennek tűnő helyzetből pozitívan, megerősödve tudtunk kikerülni. Igazi mély, tartalmas beszélgetések alakultak ki, és mivel véletlenszerű volt a párosítás, többen akkor beszélgettek először az úton. Ezzel értünk be Szatmárzsadányba, ahol további három zarándoktársunk csatlakozott hozzánk.
Zsadányon áthaladva énekeltünk, majd a faluból kiérve újra rózsafüzért imádkoztunk az örvendetes titkokkal. Mire a rózsafüzért befejeztük a földútnak is vége lett, és utunkat ezután már országúton folytattuk, majd Szatmáron az utcákban kanyarogtunk. Ekkor már a megtett útnak az öröme megújította erőinket, hogy lendületesen haladjunk és időben beértünk a Székesegyházhoz, ahol fenséges agapéval fogadtak minket. Köszönet érte!
Utunk zárásaként következett a bevonulásunk a templomba, a zarándokkeresztünk és vele együtt a szándékaink elhelyezése az oltárnál, az ünneplés a szentmisével, melyet Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök atya celebrált, több egyházmegyei atya koncelebrálásával. A püspök atya a mise elején a zarándokokat külön köszöntötte. A szentmise szónoka Ft. Kocsis Csaba Gábor volt, aki Scheffler püspök életpéldáján keresztül a hit, a hűség, az áldozat fontosságáról beszélt. A szentmise végén a teljes búcsú elnyeréséért együtt imádkoztunk, majd Boldog Scheffler János püspök sírjánál litániát mondtunk.
Azzal a reménnyel búcsúztunk el egymástól, hogy hagyományt teremtve ezt az utat jövőre újra együtt járjuk!
Mindannyian úgy éreztük, hogy megajándékozottak vagyunk, ugyanakkor mindannyian egyenként is ajándékok voltunk egymás számára. Áldott, kegyelmekben teli utunk volt, ami bár a testi energiakészletünket megcsappantotta, de lelkileg olyan töltést adott, amiből még sokáig táplálkozhatunk. Istennek legyen hála! Boldog Scheffler János, könyörögj érettünk!
A Szervezők
