Kedves Pap- és Szerzetestestvérek, Tisztelendő Nővérek, Krisztusban Szeretett Ünneplő Hívek!
Egyházmegyénkben az Ígéret Éve arra hív bennünket, hogy újra felfedezzük Isten hűségét, irgalmát és szeretetét az ősszülőkben, Ádámban és Évában elbukott emberiség iránt. Megígérte nekik, hogy megváltót küld, aki Emmánuel, vagyis velük lakó Isten lesz, és aki megnyitja számukra az üdvösség útját. Ez az ígéret Jézus Krisztusban teljesedett be, akit az Atya azzal igazolt, hogy feltámasztotta a halottak közül.
Ígéret Évünk első húsvétján örömteli hittel és szeretettel üdvözlök mindenkit az Egyház ősi köszöntésével: „Feltámadt Krisztus! Valóban feltámadt!” Ez az örömhír keresztény hitünk szíve, életünk alapja és reménységünk forrása. Jézus dicsőséges feltámadása a kapcsolat lehetőségét nyitotta meg mindenki előtt Vele, és általa az Atyával a Szentlélekben.
Testvérek! Megrendítő erővel szólnak hozzánk Péter apostol szavai az első olvasmányban: „Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” Mert ezek a szavak nem elméletről beszélnek, hanem tapasztalatról, a feltámadt Krisztussal való találkozásról.
Sokan talán azt gondolják, milyen kiváltságosak voltak az apostolok! Ők látták Jézust, vele jártak, vele ettek. De az Egyház tanítása szerint a tanúságtételhez nem szükséges, hogy fizikailag együtt járjunk a názáreti Jézussal. Gondoljunk Szent Pálra. Ő nem ismerte Jézust földi életében, mégis tanúvá lett. Miért? Mert találkozott a feltámadt Krisztussal, aki életét gyökeresen átalakította.
És itt érkezünk el a húsvét lényegéhez, a tanúságtételhez. Tanú az lehet, aki megtapasztalta, hogy Krisztus él: nemcsak valamikor élt, nemcsak tanított, hanem most is él, és életet ad. Testvérek, fontos megértenünk, mit jelent a keresztény tanúságtétel, és miben különbözik a jó példától. A jó példa nem azonos a tanúságtétellel. Jó embernek lenni szép és szükséges, de a keresztény tanúságtétel ennél több. Igazán tanúságot az tesz Krisztusról, aki „átment a halálból az életbe”, – ahogyan Szent Pál fogalmaz. Vagyis, aki el tudja mondani, hogy amióta Krisztus világossága megérintette, az élete megváltozott. Másként látja az örömöt és szenvedést, a sikert és kudarcot.
Ezért ma mindannyiunkhoz szól a kérdés: Valóban hatással van-e a feltámadás az életünkre? Amikor döntéseket hozunk a családban, a munkában, anyagi kérdésekben, vagy még konkrétabban, vásárláskor, eladáskor, örökség megosztásakor, beszélgetéseinkben, amikor egy újabb gyermek vállalásáról döntünk ott van-e bennünk a húsvét fénye? Vagy úgy élünk, mintha a hitünknek semmi köze nem lenne a mindennapi élethez?
Aki valóban „látta az Urat”, az nem tud többé nélküle élni.
Péter apostol milyen szépen foglalja össze a keresztény hit lényegét. Nem bonyolult elméleteket mond, hanem egyszerű tényeket. Jézus közöttünk járt-kelt, jót tett, gyógyított, tanított. Az emberek azonban elutasították és keresztre feszítették. És mit tett Isten? Feltámasztotta őt.
Ez a hitünk középpontja. Isten nem a halál Istene, hanem az életé. Az ember öl, Isten életre kelt. Az ember lezár, Isten megnyit. Az ember sírba tesz, Isten feltámaszt.
És mi volt az apostolok küldetése? Tanúságot tenni erről. Nem önmagukról, hanem arról, amit láttak és megtapasztaltak.
De, hadd szóljak az evangéliumról is, kedves Testvérek, erről a húsvéti reggelről.
Mária Magdolna még sötétben megy a sírhoz. Ez a sötétség nemcsak a hajnal hiánya, hanem a reménytelenség jele is. A halál látszólag győzött. Minden csendes, mozdulatlan. De amikor meglátja az üres sírt, minden megváltozik. Rohanás kezdődik. Mozgás, élet, keresés. Két tanítvány indul útnak: Péter és a „szeretett tanítvány”. Ez az utóbbi névtelen marad – mert mindannyiunkat jelképez. Mindannyian meghívást kaptunk, hogy mi legyünk ez a tanítvány.
Érdekes a különbség közöttük. Péter lát – de nem ért. A másik tanítvány lát – és hinni kezd. Mi a különbség közöttük? Ugyanazt a sírt, ugyanazokat a lepleket látják. De a másik tanítvány szíve nyitottabb volt. Kész volt túllépni a puszta tényeken, és kész volt megengedni Istennek, hogy belülről megvilágosítsa.
Testvérek, ez a mi utunk is. A hit nem pusztán bizonyítékok kérdése. Jelekből indulunk ki: a Szentírásból – különösen most az Ígéret Évében –, az Egyház tanúságából, saját életünk eseményeiből, de ezek csak akkor vezetnek hitre, ha megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt. Ha szívünk megnyílik az Írások megértésére, „meglátjuk az Urat”. Milyen nagyszerű alkalmat biztosítanak ehhez a hitmélyítő találkozók. Ezek segítenek, hogy megtapasztaljuk: a feltámadt Krisztus jelen van közöttünk. Szeretettel buzdítom paptestvéreimet, hogy kezdeményezzenek és szervezzenek ilyen alkalmakat, titeket pedig kedves híveim bátorítalak, hogy kapcsolódjatok be ezekbe a találkozókba. Ha nem olvassuk a Bibliát, ha nem megyünk el a hitmélyítőkre, mondhatjuk-e még, hogy élő bennünk a húsvét hite?
Kérjük ma a feltámadt Krisztust, nyissa meg szemünket, hogy felismerjük őt életünk eseményeiben. Nyissa meg szívünket, hogy higgyünk, és tegyen minket valódi tanúkká, akik nemcsak beszélnek róla, hanem életükkel hirdetik, hogy Krisztus él, velünk van, és benne az élet erősebb, mint a halál.
Áldott, békés és örömteli húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek.
Szatmárnémeti, 2026 Húsvétján
† Jenő, püspök
