2025. augusztus 26–29. között Erdődhegyen tartották a Szatmári Egyházmegye papjainak lelkigyakorlatát, amelyet Varga László, a Kaposvári Egyházmegye püspöke vezetett. A résztvevő atyák nemcsak az imádság és az elmélyülés idejét kapták ajándékul erre a három napra, hanem tanúságtételek és elmélkedések által lelkiekben gazdagodhattak. Ez alkalommal beszélgettünk Varga püspök úrral életútjáról, hivatásának kezdeteiről, a papi és püspöki szolgálat kihívásairól, valamint a keresztény hit megélésének mai lehetőségeiről.
Kedves Püspök Atya! Kérem, osszon meg néhány gondolatot önmagáról: hogyan született meg Önben a papi hivatás, és miként éli meg mindennapjai során lelkipásztori küldetését?
Tizenhét éves voltam, amikor először meghallottam belülről a hívást, hogy nem mérnöknek, hanem papnak kell lennem. Alkalmatlannak tartottam magam a papságra, és meg is ijedtem, hogy mi lesz velem. A papképem addig csak annyi volt, hogy valaki az oltárnál énekel, hangosan beszél és olvas. Nagyon féltem attól, hogy ki kell állni az emberek elé, nem tudtam, hogy a papság ennél sokkal többről szól.
A püspököm fölvett kispapnak és a budapesti Központi Papnevelő Intézetbe küldött teológiai tanulmányokra. Először elvittek sorkatonai szolgálatra. Két évet töltöttem Lentiben, a büntetőezredben, és ott kaptam életem egyik legnagyobb ajándékát: a megtérést. Addig nem tudtam, hogy nem elég vallásosnak lenni, hanem Krisztus-követőnek is kell lenni, olyannak, aki az evangélium szerint akar élni. Ezt a katonaságnál tapasztaltam meg, ott kaptam ezt az ajándékot, ami mindent megváltoztatott. Eldöntöttem, hogy Krisztust akarom követni, hogy Ő az Úr az életemben, és Neki rendelem alá magamat. Ekkor kezdődött a hivatás kalandja, ami azóta is tart. Izgalmas dolog úgy jelen lenni a világban és az Egyházban, hogy ez legyen életem vezérfonala.
Az utam azonban sok küzdelemmel járt. Ez még a kommunizmus időszaka volt és az elhárítás felfigyelt rám, listára kerültem, és meg akarták akadályozni, hogy pappá szenteljenek. Az első és a második évben kirúgtak a központi szemináriumból. A harmadik évben én mentem el magamtól, mert nem tudtam feldolgozni az Egyház sebeinek és bűneinek látványát. De a Jó Isten utánam jött és visszavitt. Negyedévesként, a diakónusszentelés után két hónappal ismét kirúgtak, ezúttal politikai szervezkedés vádjával. Tudtam azonban, hogy Isten hatalmasabb mindenkinél. Ha Ő papnak akar, nincs olyan akadály, ami ebben megakadályozhat. Ezzel a bizonyossággal folytattam utamat: segédmunkásként dolgoztam, gyerekekre vigyáztam, és vártam, hogy lépjen a Gondviselés. A politikai helyzet változott: a lengyelországi forradalom Magyarországon is éreztette hatását és emiatt enyhítettek bizonyos korlátozásokat. Visszakerülhettem a szemináriumba, de Pestről ki voltam tiltva, így Szegeden folytattam a képzést, onnan jártam fel Budapestre az egyetemre. Hat hónap után azonban Szegedről is kirúgtak. A hivatalos vád alkoholizmus és a napi rend súlyos megszegése volt, de a valódi ok az volt, hogy közösségeket szerveztem, és nem voltam hajlandó feloszlatni őket. A püspököm azonban addigra már kijelölte a szentelésem időpontját, így 1982. április 17-én pappá szenteltek.
Első állomáshelyem Várpalotán volt, ahol öt és fél évig szolgáltam káplánként. Közben súlyosan megbetegedtem, gyomorfekélyem lett, és műtét előtt álltam. Az üldöztetések, a rendszertelen élet és a belső küzdelmek miatt nagyon szenvedtem, sőt azon is elgondolkodtam, hogy elhagyom a papságot, mert nem tudtam szeretni az ellenségeimet úgy, ahogyan Jézus kéri. Ekkor találkoztam egy karizmatikus papi közösséggel, akik imádkoztak értem, és meggyógyultam. A fekélyem megszűnt, és megtapasztaltam a Szentlélek valóságát és erejét. Ezzel a tűzzel folytattam az utamat papként.
Öt és fél év után a püspököm Somogysámsonba nevezett ki plébánosnak. Itt két fontos dolgot gyakoroltam: folytattam a napi szentségimádást, amelyet még káplánkoromban fedeztem fel, és befogadtam fogyatékkal élőket a plébániára. Somogysámsonban voltam, amikor megszületett a Kaposvári Egyházmegye, amelyet 1993-ban alapított Szent II. János Pál pápa. Augusztus 1-jétől Kaposvárra helyeztek, ahol azóta is élek. 24 évig voltam a Szent Imre-plébánia plébánosa, közben ifjúsági lelkész, kórházlelkész, kollégiumi igazgató és sok minden más is.
Nem jelentett-e nehézséget a közösségek és a plébániai szolgálat összehangolása? Hogyan sikerült ezeket kezelni?
A Szentlélek segített, hiszen Ő az egység és a harmónia lelke, az arányok Lelke. 1986. szeptember 18-a óta minden napomat szentségimádással kezdem, csendben az Oltáriszentség előtt. Ezt nevezem én csendes “semmittevésnek”. Ez lett mindennek a forrása és az egyensúly alapja.
A munkatársaim is segítettek abban, hogy lássam a határaimat, és megőrizzem azokat, még ha olykor feszültségek is támadtak.
Következetesen ügyeltem arra, hogy egyetlen mozgalomnak se legyek tagja. Bár a testvérek karizmatikusnak tartottak, a mozgalmakban csak akkor vettem részt, ha szolgálni hívtak. Mindig igyekeztem úgy rendezni a feladatokat, hogy papként végezzem, ami az én hivatásom: az ige hirdetése, a szentségek szolgálata és a közösség vezetése.
A plébániai szolgálatban mindig igyekeztem arra törekedni, hogy amit a világiak meg tudnak oldani, azt rájuk bízzam. Nem akartam mindent egyedül vinni, hanem kértem, hogy ők vállalják át a feladatokat, én pedig segítettem őket. Örömmel vitték is a szolgálatokat, és ennek köszönhetően sok minden jól működött. Rengeteg Szentlélek-szemináriumot szerveztünk, amelyek mindig küldetési misével zárultak, és a résztvevőket konkrét feladatokra küldtük el. A plébániai élet azért is virágzott, mert voltak emberek, akik beálltak ebbe a szolgálatba.
Most már több mint negyven éve pap, és közel tíz éve püspök. Miben látja ma a pap és a püspök legfontosabb feladatát?
Azt tartom lényegesnek, hogy tudatosítsuk: Valaki kiválasztott bennünket, Valaki előbb szeretett bennünket, és mi csak erre válaszolunk, amikor igent mondunk a hivatásra. A legfontosabb feladat, hogy ezt a kapcsolatot Jézussal folyamatosan szeretettel tápláljuk. Olyan ez, mint a házasság: ha ott kihűl a szeretet, a családi élet is nehézzé válik, de ha a férj és a feleség időt szán egymásra, meghallgatják és figyelik egymást, akkor a szeretet élteti a kapcsolatot. Így van a papságban és a püspöki szolgálatban is: ha él a szeretetkapcsolat Krisztussal, akkor a feladatok nem teherként, hanem szeretetből fakadó szolgálatként jelennek meg.
Ebből a kapcsolatból fakad minden: az élet bősége, a benne való lét öröme és biztonsága. Ez az alap, és minden más csak ebből következik. Nem az ad örömet, hogy püspöki széket kaptam, hanem az, hogy Krisztusban lehetek püspök, és hogy a Vele való kapcsolat határoz meg engem. A feladatok magától érthetődően ebből születnek, szeretetből és szolgálatból végezhetők, és akkor is értelmet adnak, ha kudarcok érnek. A kudarc nem változtatja meg a lényeget, mert ha valamit másképp lát a Jó Isten, akkor abban is tanít bennünket.
Mi volt a mostani egyházmegyei papi lelkigyakorlat vezérfonala?
A lelkigyakorlaton elsősorban a hit és a remény fontosságát szerettem volna átadni. Minden vágyam, hogy hivatásunkat, egyházunkat, kapcsolatainkat, sőt történelmünket is a hit fényében lássuk. Ha hit nélkül tekintünk az Egyházra, akkor az pusztán emberi intézmény a maga gyengeségeivel és bűneivel. De ha hittel nézzük, akkor Krisztus titokzatos testét látjuk benne, a feltámadt Krisztus testét, amelyért Ő ma is kész életét adni. A hit szemével értjük meg, hogy az Egyház Krisztus jegyese, és hogy az Ő jelenléte mindmáig valóságos benne.
A hit adja a remény alapját. Nem látom a mennyországot, de hiszem, hogy Jézus elkészítette a helyet számomra, és följegyezte a nevemet a mennyben. Szeretném, ha a testvérek is ebben az igazi reményben élnének, még a legnehezebb helyzetekben is. A mi reményünk eucharisztikus remény, mert amikor Jézus tanítványai szétszéledtek és megtagadták Őt, akkor Ő nem menekülési utakat keresett számukra, hanem odaadta testét és vérét az Eucharisztiában: „Veletek vagyok mindennap.” Az Ő jelenléte kézzelfoghatóvá válik az Oltáriszentségben, és ez biztos alap minden korban és minden helyzetben.
Ezért mondom, hogy az Isten dicsősége és a bennünk élő Krisztus a megdicsőülés reménye. Amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, részesedünk Isten dicsőségéből. Ez a hit titka, amely egészen más fényben mutatja meg életünket, hivatásunkat, közösségeinket, társadalmunkat. Nemcsak kis reményekben kell élnünk, hanem a nagy, igazi reményben, amely az örök életre mutat. Ezért lett a lelkigyakorlat fő témája: a remény tanulása.
Milyen tanácsot, bátorítást adna a híveknek, hogy a mai világban bátran és örömmel éljék meg keresztény hitüket?
A híveknek Jézus evangéliumi kérdésével válaszolnék: amikor az Emberfia visszajön, vajon talál-e hitet a földön? A hitnek olyannak kell lennie, hogy merjük életünket az Ő szeretetére és jelenlétére bízni. A legfontosabb az ima, az imádás és a jelenlét megtanulása, az ima művészetének gyakorlása. Ez nem luxus, hanem maga a kapcsolat, amely minden keresztény életének alapja.
Ebből a kapcsolatból élünk, Jézussal való személyes kapcsolatból. Ez nem program és nem feladatlista, hanem élő kapcsolat, amelyből táplálkozunk. Ezt soha nem szabad elhagyni, hanem állandóan gyakorolni kell.
A másik legfontosabb a szeretetben való folyamatos növekedés, különösen azok felé, akik szenvednek: a szegények, a fogyatékkal élők, a nélkülözők felé. Krisztus ott van közöttük, bennük jelenik meg. Jézus maga mondja: „Szegények mindig lesznek veletek.” Rajtuk keresztül bárhol és bármikor találkozhatunk a köztünk élő Krisztussal.
Nagyon fontosnak tartom azt is, amit a püspöki szinódus záródokumentuma három szóban foglal össze: részvétel, közösség, misszió. Ez azt jelenti, hogy mindenki vegyen részt az Egyház életében. Ne várjuk mindig, hogy majd a papok megoldanak mindent, hanem mindenki vállalja fel a maga felelősségét. Akkor él egy közösség, akkor él egyházközségünk, ha mindenki beleteszi a saját részét, nem egyedül, hanem közösségben. A digitális kultúra és a technika fejlődése sokszor egyre magányosabbá teszi az embereket, ezért annál inkább szükség van befogadó közösségekre, amelyeket minden plébánián építeni kell. Egy templomba járó csoport önmagában még nem közösség. A közösség ott kezdődik, ahol befogadjuk egymást, figyelünk a másikra, észrevesszük és kimondjuk a jót, megbocsátunk, és vállaljuk a szolgálatot. A misszió szintén alapvető. Ferenc pápa tanítása szerint minden megkeresztelt ember egyszerre tanítvány és misszionárius. El kell indulnunk, tanúságot kell tennünk az életünkkel és a szavainkkal azok felé, akik a templomon kívül élnek: legyenek akár megkereszteltek, de templomba nem járók, vagy akár hitetlenek. A misszió mindannyiunk hivatása és küldetése, a papoké is, de minden keresztényé.
Végezetül talán a legfontosabb, amit a híveknek és a papoknak is szeretnék mondani: nagyon szeressék Jézust. Még annál is jobban. Teljes szívükből, teljes lelkükből, teljes elméjükből, minden erejükkel. És akkor minden működni fog.
Köszönjük a beszélgetést, Püspök Atya! Hálásak vagyunk azért a személyes tanúságtételért, amelyet megosztott velünk, és azokért a gondolatokért, amelyek a papok, a hívek és az egész Egyház számára irányt és bátorítást adhatnak. Kívánjuk, hogy szolgálatát kísérje továbbra is Isten bőséges kegyelme, adjon erőt a mindennapokhoz, örömet a közösségek építéséhez, és kitartást a nehézségek idején. Ígérjük, hogy imádságban hordozzuk Önt, és kérjük, hogy a Jóisten gazdagon áldja meg életét és püspöki küldetését, hogy még sokakat vezessen el a hit és a remény által a szeretet forrásához, Istenhez.
