2025. december 6-án, szombaton állandó diakónussá szenteli Schönberger Jenő megyéspüspök Orosz Krisztofer Leventét a máramarosszigeti Borromeo Szent Károly-plébániatemplomban.
A szentelés előtt a máramarosszigeti születésű családapát, egyháztörténészt, a város jelenlegi alpolgármesterét kérdeztük hivatásának érlelődéséről, lelki útjáról és arról, hogyan készül az egyházi szolgálat vállalására.
Orosz Krisztofer Leventének hívnak és Máramarosszigeten születtem, szüleim egyedüli gyermekeként.Elemi és középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban végeztem, majd érettségi után Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán, szociális munka párosítással folytattam tanulmányaimat. Néhány év múlva szintén Kolozsváron, az „Ecumené Doktori Iskolában” szereztem doktori fokozatot.
Öt éves voltam, amikor édesapám bevitt a sekrestyébe, ahol rám adták a ministránsruhát. Sosem felejtem el, hogy mennyire féltem. Vekker Ferenc atya (RIP) ugratott is látva az izgalmamat, mondván, hogy olvasnom is kell. Lehet, hogy vicces, de első ministrálásom nem volt a legjobb élmény számomra. De ez nem hatott rám negatívan, ugyanis sok éven keresztül szolgáltam az Urat ministránsként az oltárnál, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Aztán valamikor felmerült bennem a papság gondolata. Hosszabb történet az, hogy miért nem lettem pap. De nem bánom. Most kétgyermekes családapa vagyok. Feleségemmel, fiunkkal és lányunkkal törekszünk az evangélium szellemében élni. Ezért nagyon hálás vagyok Istennek.
Az, hogy én az állandó diakonátus mellett döntöttem, egy hosszabb folyamat eredménye. Egészen pontos magyarázatot én sem tudok adni erre. Mint említettem, gyermekkoromban nagyon sokat ministráltam. Gyakorlatilag számomra a templom jelentette a második otthont. Egyszerűen szerettem ministrálni, ott lenni a plébániai közösségben. Persze nem voltam soha a megtestesült tökéletesség. Mint minden fiatal, én is voltam serdülő, lázongó, olykor még kételkedtem is Istenben. De Isten sosem hagyott cserben. Bármilyen életkörülmények között voltam, Őt mindig magam mellett éreztem. Mindig volt egy belső késztetés bennem, hogy figyeljek rá és ne távolodjak el tőle. Ha pedig előfordult, akkor Ő volt az, aki mindig fülön fogott és visszavezetett az Ő útjára. Nagy kegyelemnek tartom, hisz könnyen megtörténhetett volna az, hogy ma más utakon járjak. Hála Neki, nem így lett. Az életben bármit is csináltam, bárhová is sodortak a körülmények, mindig ott csengett a bensőmben a hang, hogy ezt csakis Istennel tehetem, Nélküle semmit. Mindig úgy éreztem, hogy nekem keresztény értékrendet kell képviselnem és hitelesnek lennem. Vallásos neveltetésemet szüleimnek köszönhetem, majd plébánosaim, illetve a Máramarosszigeten szolgálatot teljesítő káplánok is hozzájárultak ahhoz, hogy hitem megszilárduljon. Ennek is köszönhetően középiskolás koromban komolyabban kezdtem el gondolkodni a papságon. Végül nem Gyulafehérváron, hanem Kolozsváron kötöttem ki, ott tanultam teológiát. Teltek az évek, megházasodtam, aztán egyszer csak olvastam a sajtóban, hogy Nagyváradon állandó diakónusokat fognak szentelni. Érdekesnek tartottam ezt és elkezdtem érdeklődni efelől. Csupa kíváncsiságból. Annyira foglalkoztatott a kérdés, hogy egy adott pillanatban Reszler Mihály főesperes úr és Ilyés Csaba vikárius úr megkérdezték, hogy komolyan érdekel-e engem a diakonátus. Nem tudtam határozott választ adni akkor erre a kérdésre. Aztán telt az idő és a kérdés kezdett foglalkoztatni még jobban. Sokat vívódtam egy ideig, hisz kezdtek jönni az érvek és ellenérvek. Hiteles vagyok-e? Miért éppen én? Mit fognak szólni ehhez mások? És hasonló jellegű kérdések. A Jó Isten pedig embereken és a szentíráson keresztül adta a válaszokat a kérdésekre. Érdekes, hogy amikor a szentírást kinyitottam, mindig a diakónusi téma jött velem szemben. Mondtam, ez nem lehet véletlen. Egy személyes beszélgetés alkalmával meg is kérdeztem plébánosomat: ugyan miért pont én hozzám illene a diakonátus? A tőle kapott válaszok aztán megerősítettek végleges döntésemben. Azt mondtam Istennek: Uram, ha Te így akarod, legyen.
Első hallásra talán meglepődtek. De örültek. Az igazság az, hogy ők mindig mellettem álltak. Feleségem is nagyon sok áldozatot hozott mostanáig azért, hogy én a magam útját járni tudjam.Az, hogy folyamatosan mellettem állnak, szóval és tettel bátorítanak, nagyon sokat jelent és számít. Nagyon hálás vagyok nekik.
Ez egy nagyon jó kérdés, amitől kicsit meg is lehet ijedni. Nagy valószínűséggel az, hogy diakónus leszek, növelni fogja a velem szemben támasztott elvárásokat is. Ahol az alpolgármesteri szerepemet erősítheti a diakonátus, az a hitelesség. Eddig is erre törekedtem. Nem tudok csodákat tenni, ezért minden helyzetet nem tudok megoldani, de őszintén és hitelesen akarom továbbra is szolgálni a közösséget, mindig törvényes keretek között és az evangélium szellemében. Én azt remélem, hogy ezt mindenki meg fogja érteni. Általában a közéletben tevékenykedő emberekkel kapcsolatban negatív előítéletek élnek: hogy ők a huncutok, hazugok, tolvajok stb. Remélem, hogy diakónusi küldetésem még jobban tudja erősíteni a hitelességet, ami nélkül nincs igazi és őszinte szolgálat. Természetesen ez sokszor egyéni érdekeket sért, de nekünk az egyenes út az egyetlen és járható.
Bizonyára kihívással is együtt jár a kettő. Mindkét küldetés teljes embert kíván. Ha csak az időbeosztására gondolok, már az is egy kihívás lesz, hogy a két szolgálatból fakadó feladatok elvégzését jól tudjam összehangolni, mert sokszor fordul elő, hogy ütköznek vagy egybeesnek a programok. Másrészt kihívás lesz az a tény is, hogy nekem még hangsúlyosabban kell majd képviselnem az evangélium szellemét és eszerint kell meghozni a döntéseket. Biztosan nem lesz könnyű, de Jézus szavai bátorítanak. „Ne féljetek, én legyőztem a világot.”
Elsősorban a liturgikus szolgálat lesz a feladatom: az evangélium olvasása, prédikáció, áldoztatás, temetés, keresztelés, esketés. De egyébként mindenre nyitott és kész vagyok, amivel csak lehetőségemhez mérten a közösséget szolgálhatom és ezáltal Istenről tanúságot tehetek.
Szóban és tettben tanúságot tenni róla, bármilyen körülmény között. A mai világ azért szenved, mert nem ismeri az Atyát. Nagyon sokan torz képet alkottak maguknak Istenről.
Egy megszentelt személynek pedig feladata az, hogy szavain és tettein keresztül Őt közelebb hozza az emberekhez és az embereket is közelebb hozzá. Sokszor csak felszínesen keressük Istent, ezért van az, hogy nagyon sokan csalódnak benne. Holott a hiba nálunk van. Mert nem mi igyekszünk alkalmazkodni hozzá és követni Őt, hanem mi próbáljuk Őt saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítani. Pedig Isten kinyilvánította önmagát a szentíráson keresztül és Jézus Krisztus által. Jézus egyszerűen fogalmazott, amikor azt mondta, „Én vagyok az út…”. Ezen az úton kell tehát járnunk, nem a saját magunk által elképzelt és kitalált utakon. Egy megszentelt személynek úgy kell Jézusról beszélnie és tanúságot tennie, bármilyen életkörülmény között, otthon a családban, munkahelyen, közéletben, hogy Isten valódi arcát tükrözhesse. És ezt csakis hitelesen lehet. Ebben a megszentelt életet élő személyekre nagy felelősség hárul. És nem is kényelmes Jézust követni, az Ő útján járni. Erre törekedve, az ember sok ellenszenvet vívhat ki magának mások részéről. De ez rendben is van, sőt, ha kicsit merész vagyok, akkor azt mondom, hogy akkor van rendben, ha te, Krisztus követője, nem leszel mindenki kedveltje, mert ez lehetetlen. De nekünk nem a tömeg által kedvelt embereknek kell lennünk, hanem hiteles tanúknak.
Több is van. Amelyek a legközelebb állnak hozzám jelenleg, azok a következők: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem Atyám akaratát”, „Ne féljetek, én legyőztem a világot”, „Ti is tegyetek tanúságot rólam.” Ez az a három perikópa, ami összefoglalja saját küldetésem lényegét, amit én mindig is ott éreztem szívem mélyén eddigi életem folyamán. Ahogyan Loyolai Szent Ignác mondja, az ember életében a legfontosabb feladat és célkitűzés, hogy üdvözüljön. Minden egyebet ennek kell alárendelni. Nem könnyű, de Jézus bátorító szavai késztetnek minket. Ezért kell arra törekednünk minden nap, hogy tanúságot tegyünk Róla.
Hogy imádkozzanak értem. Köszönöm eddigi imáikat, megértésüket és bátorító szavaikat, de továbbra is kérem azokat, hiszen nagy szükségem lesz rájuk. És mindig forduljanak bizalommal hozzám. A kritikától sem menekülök. Ha az építő jellegű, még szívesen is fogadom.
Köszönjük a beszélgetést, és kívánjuk, hogy szolgálatát Isten segítségével felelősen, hitelesen és a rábízott közösség javára tudja betölteni. Adjon az Úr bölcsességet a döntésekben, erőt a mindennapi feladatokhoz, valamint nyitott szívet ahhoz, hogy a rászorulók felé mindig figyelemmel és emberséggel forduljon.
