Május 29-én, Urunk mennybemenetelének főünnepén tartotta búcsúját a szatmári székesegyház közössége. Az ünnepi szentmisét Schönberger Jenő megyéspüspök mutatta be, a szentbeszédet pedig Ft. Dr. András István, a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet rektora mondta. A főpásztor és a meghívott szónok egyaránt arra irányították a figyelmet, hogy Krisztus mennybemenetele nem eltávolodás, hanem jelenlétének új formája. Nem hagyta magára övéit, hanem a Szentlélek által továbbra is kíséri Egyházát, és tanúságtételre hív bennünket a világban.
A szentmise kezdetén Schönberger Jenő megyéspüspök üdvözölte az ünnep szónokát, a jelen lévő papságot és nővéreket, a szép számban megjelent ministránsokat, a jelen lévő híveket és a Mária Rádió hallgatóit. Köszöntőjében emlékeztetett arra, hogy a szentmisében nemcsak a látható közösség vesz részt, hanem jelen van a számunkra láthatatlan, mennyei közösség is, a szentek közössége a mennyországban, ahová Jézus mennybemenetele által hazatért. Krisztus megígérte, hogy hazatérése után elküldi számunkra a Szentlelket. A szentmise legszentebb pillanatában, az átváltoztatáskor a papok Szentlelket hívják le az oltáron felajánlott adományokra, hogy azok Krisztus testévé és vérévé váljanak. Krisztus így van jelen valóságosan az Oltáriszentségben, kíséri Egyházát, osztozik szenvedéseinkben, és vezet bennünket az örök haza felé, oda, ahol Ő már most is jelen van.
A szentmise szónoka, Ft. András István rámutatott, hogy napjaink embere egy felgyorsult, elbizonytalanodó, gyakran virtualizált világban él, ahol könnyen elveszítheti belső iránytűjét és lelki egyensúlyát. „A mai ember érzi, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, mert nem találja azokat a biztos pontokat, amelyekre építhetne. Miközben minden a folyamatos változás illúziójában zajlik, az ember szíve mégis a maradandóra vágyik.”
A szentírási olvasmányokra építve három kulcsfontosságú üzenetet fejtett ki. Az első Jézus tanítványainak adott válasza volt: „Nem a ti dolgotok…”. A rektor atya ezt a kijelentést napjaink emberére is érvényesnek nevezte. „Hányszor vizsgálgatjuk mások életét, haladását, döntéseit? Hányszor hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, ahelyett, hogy a saját feladatunkra figyelnénk?” – tette fel a kérdést. A külső világ megfigyelése, a másik életének állandó figyelése elvonja a figyelmet a saját belső munkáról. Ez pedig lelki eltévelyedéshez, sőt irigységhez vezethet, mely elmélkedésének második üzenete volt. A rektor atya szerint az irigység korunk egyik legnehezebben felismerhető, mégis nagyon elterjedt lelki betegsége. „Az ember fél, hogy a másik többet kapott. Fél, hogy kimarad valamiből. Elhiszi, hogy az igazság csak neki jár, a többiek csak elvesznek.” Az irigység azonban nemcsak rombol, hanem elválaszt attól a valóságtól, amit Isten ajándékozott: az isteni örökség ugyanis mindannyiunké. „Nem kell másra irigynek lennünk, mert Isten gazdag és fenséges örökségre hívott meg bennünket. Az Ő szeretete mindenkié.” Elmélkedésének harmadik gondolata a búcsúzás volt. A szemináriumi elöljáró arra hívta a híveket, hogy Jézus mennybemenetelét ne hiányként, hanem küldésként értelmezzék. A mai ember számára a búcsú gyakran csupán átmeneti élmény. Ha valamit elfelejtünk, egyszerűen újra felvesszük a kapcsolatot, például telefonon, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Krisztus búcsúszavai viszont véglegesek, és hordoznak valami különlegeset. Amikor valaki búcsúzik, mindig azt mondja el, ami a legfontosabb. Jézus azt köti tanítványai lelkére, hogy tanúk legyenek: Ti tanúi vagytok mindannak, ami velem történt. A rektor önvizsgálatra hívott, vajon mi ma, életünkkel, szavainkkal, gesztusainkkal valóban tanúi vagyunk-e Krisztusnak?
A szentmise végén Seffer Dániel főesperes, a székesegyház plébánosa mondott köszönetet. Háláját fejezte ki András István rektornak az igehirdetésért, a papságnak és a kispapoknak a közös ünneplésért, a ministránsoknak a szolgálatukért, valamint a székesegyház kórusának az emelkedett zenei kíséretért. Külön megköszönte a szervezők és munkatársak háttérmunkáját, valamint örömmel állapította meg, hogy a hívek szép számban vettek részt az ünnepen, köztük sokan a szomszédos plébániák közösségeiből is.
A szatmári székesegyház idei búcsúünnepe méltó módon tette láthatóvá az Egyház élő valóságát, hogy Krisztus nem hagyta magára követőit, hanem új módon van jelen közöttük. Mennybemenetelével nem távolodott el övéitől, hanem elindította az Egyház küldetését a Szentlélek kiárasztásán keresztül. A szatmári székesegyházban együtt ünneplők megerősödve térhettek haza abban a küldetésükben, hogy életükkel tanúságot tegyenek Krisztusról, és hűségesen haladjanak afelé a cél felé, ahová Ő már előre ment.
