A hivatás ajándék. Miguel Angel útja Kolumbiától Szatmárig

Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, beszéljen a családjáról, a hittel való első találkozásáról?

A nevem Miguel Angel Alcalde Orozco, Kolumbiában, Cáliban születtem. A szüleim elváltak, amikor még kicsi voltam, így édesanyámmal nőtem fel. Egy húgom van. A hittel való első találkozásom gyerekkoromban történt. Már akkor is éreztem, hogy Isten különleges módon hív engem. Az évek során ez a hívás egyre erősebb lett.

Mikor érzett először meghívást a papságra?

Először tizenöt éves koromban éreztem a hivatást. Épp egy válságon mentem keresztül, és nagyon egyedül éreztem magam. Már volt egy elképzelésem az életemről: például, hogy összefogok házasodni egy lánnyal, tíz gyermekem lesz és építész leszek. De egy napon a hitoktató katekézise közben rájöttem, hogy minden, amit addig terveztem, csak rólam szólt. Miközben ő beszélt, belül bizonyosságot éreztem: Isten boldognak akar látni, és nem kell mindent a saját erőmből elérnem. Ezt az ígéretet, adta nekem – akár családdal, akár anélkül. És most ezt tapasztalom: hogy az igazi boldogság abból fakad, hogy követem és szeretem Krisztust.  

A Neokatekumenális út milyen módon formálta a papi hivatásához való viszonyát? Milyen élmények, felismerések születtek ebben a közösségben?

A Neokatekumenális Út nagyon fontos szerepet játszott a papi hivatásom felismerésében és elmélyítésében. Ebben a közösségben kezdtem el valóban megismerni Istent, nem elméletben, hanem konkrét élethelyzeteken keresztül. Ott tapasztaltam meg, hogy Isten feltétel nélkül szeret engem, a bűneim ellenére is. A közösség segített abban, hogy ne a saját elképzeléseim szerint, hanem Isten akaratára nyitottan éljek.
Az egyik legnagyobb felismerés az volt, hogy nem nekem kell erőltetnem a hivatást, mert az ajándék. Isten az, aki hív, és Ő az, aki hűséges. A testvérek tanúságtételei, a liturgia, a zene és a közös zarándokutak mind-mind erősítettek ebben a meghívásban. Ma is hálás vagyok azért, hogy a Neokatekumenális Út által megtanulhattam bízni Istenben, és örömmel követni Őt a papság felé vezető úton.

Volt-e olyan egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, tanúságtételével, és esetleg segítette a hivatás felismerésének útján?

Igen, volt egy egyházi személy, aki mély benyomást tett rám. A közösségemben volt egy pap, aki nagy alázattal, örömmel és hűséggel szolgálta az Egyházat. Az ő élete és tanúságtétele megmutatta nekem, hogy a papi élet nem egyedül a szolgálatról vagy az áldozatról szól, hanem egy mély szeretetkapcsolatról Krisztussal. Nagy hatással volt rám az is, hogy ő sem volt tökéletes ember, hanem olyan, aki naponta rászorul Isten irgalmára, és mégis boldog. Ez segített nekem felismerni, hogy a hivatás nem a saját erőmön múlik, hanem Isten kegyelmén. Ez a pap kísért engem imáival és példájával a hivatás útján, és ezért nagyon hálás vagyok.

Hogyan fogadta Ön és családja a hírt, hogy Szatmárra jön tanulni és itt lesz pap? Mit jelentett az Ön számára elhagyni a szülőhazáját a papi hivatásért? Mi volt a legnagyobb áldozat, amit ezért meg kellett hoznia?

Amikor megtudtam, hogy Szatmárra jövök tanulni és itt leszek pap, nagy öröm és egyben félelem is volt bennem. A családom meglepődött, mert ez egy nagyon távoli hely számunkra, és különösen az édesanyám számára volt nehéz elfogadni, hogy ilyen messzire megyek. De az idő múlásával megértette, hogy ezt nem én választottam magamnak, hanem Isten hívott ide. Ez az ő számára is kegyelmi tapasztalattá vált.
Számomra elhagyni a szülőhazámat azt jelentette, hogy Isten kezébe helyezem az egész életemet: kultúrát, nyelvet, álmokat, mindent. Ez egy nagy hitbeli lépés volt számomra, mert nem tudtam pontosan, mi vár rám. Az volt a legnagyobb áldozat, hogy hátrahagytam a családomat és azt a biztonságot, amit Kolumbia jelentett számomra. De most azt tapasztalom, hogy Isten minden áldozatot százszorosan megáld. És itt, Szatmáron, egy új otthont kaptam, testvéreket és örömet a hivatásomban.

Hogyan tapasztalta meg Isten vezetését a magyar és román nyelv megtanulása, valamint a helyi közösségbe való beilleszkedés során? Volt-e olyan pont, amikor elbizonytalanodott, ha igen hogyan segített tovább a hit?

A magyar és román nyelv megtanulása nagy kihívás volt számomra. Eleinte nagyon nehéz volt, mert teljesen idegen nyelvek voltak, és sokszor éreztem magam kicsinek, tehetetlennek. Volt olyan pillanat is, amikor elbizonytalanodtam, és megkérdeztem magamtól: „Valóban ide hívott Isten?” De pontosan ezekben a nehézségekben tapasztaltam meg leginkább az Ő vezetését.
Isten mindig küldött valakit mellém: egy testvért, egy tanárt, vagy éppen egy mosolyt a közösségből, ami új erőt adott. A hit segített abban, hogy ne magamra nézzek, hanem arra, aki meghívott. Nem tökéletes nyelvtudásra van szükség a szolgálathoz, hanem szeretetre. És ez megnyitotta a szívemet mások felé, és segített beilleszkednem. Ma már örömmel mondhatom, hogy a nyelvtanulás is a hivatásom része lett, egy út, amelyen keresztül Isten formál, és másokhoz vezet.

Hogyan tekint vissza a teológiai éveire? Milyen volt a papképzés ideje: tanulmányok, misszió, diakónusi év?

A teológiai évekre nagy hálával és örömmel tekintek vissza. Nem volt minden könnyű, de ezek az évek alakították a szívemet, formálták a gondolkodásomat és mélyítették a hitemet. A tanulmányok során nem csupán elméleti tudást kaptam, hanem egyre mélyebben ismertem meg Krisztust és az Egyház kincsét. A nehéz vizsgák és sok tanulás ellenére mindig éreztem benne az értelmet és a célt: Istennek akarok szolgálni, és ehhez fontos, hogy jól fel legyek készülve.
A missziós időszak különösen értékes volt számomra. Ott megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember kilép a komfortzónájából, és másokat szolgál. Láttam, hogy az emberek nem tökéletességet várnak, hanem őszinte szeretetet és jelenlétet.
A diakónusi évem alatt nagyon közel kerültem az emberekhez, különösen a szenvedők és idősek révén tanultam meg, mit jelent Krisztus testének része lenni. A szolgálatban, a liturgiában és a mindennapi élet apró dolgaiban is ott volt Isten kegyelme. Ez az év megerősített abban, hogy a papi hivatás nem elsősorban teljesítmény, hanem ajándék és életáldozat.

Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között? Mit jelent számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról? Milyen pap szeretne lenni?

Úgy gondolom, hogy egy pap Krisztus megjelenítője kell legyen az emberek között elsősorban a szeretete, közelsége és szolgálata által. Krisztus nem távolról tanított, hanem belépett az emberek életébe, meghallgatta őket, együtt sírt velük és örült velük. Én is ilyen pap szeretnék lenni – aki közel van az emberekhez, jelen van, és együtt halad velük.
Számomra a papi hivatás nem csupán egy feladat, hanem egy életforma: Krisztushoz hasonlóan élni, nap mint nap odaajándékozni magamat másokért, különösen azokért, akik szenvednek vagy elhagyatottak. A pap híd Isten és az emberek között. Ezt a szerepet mély alázattal és örömmel szeretném betölteni.
A papi hivatás előképét Jézus jó pásztori képe jelenti számomra: aki ismeri juhait, nevükön szólítja őket, és életét adja értük. De példaképeim azok a mindennapok papjai is, akiket láttam imádságban, egyszerűségben élni, mindig készen szolgálni a közösséget.
Olyan pap szeretnék lenni, aki nem önmagát hirdeti, hanem Krisztust. Aki nem uralkodik, hanem szolgál. Aki közösséget épít, békét teremt, és mindig nyitott szívvel hallgatja meg az embereket. Egy pap, akiben az emberek megtapasztalhatják Isten irgalmát és szeretetét.

Hamarosan pappá szentelik. Milyen érzések kísérik Önt ennek kapcsán?

A papszentelésre való készülésben nagyon mély érzések vannak bennem. Először is nagy hála: Isten hűsége az, ami idáig elvezetett. Sokszor meggyengültem, kételyek között voltam, de Ő soha nem hagyott el. Azt is érzem, hogy ez a hivatás nem az én érdemem, hanem ajándék, egy olyan ajándék, amit nem lehet kiérdemelni, csak nyitott szívvel elfogadni.
Természetesen van bennem félelem is. Tudom, hogy ember vagyok, gyarló és korlátokkal teli. De éppen ebben a gyengeségben tapasztalom meg Isten erejét. Hiszem, hogy Ő nem tökéletes embereket hív, hanem olyanokat, akik készek bízni benne.
A legnagyobb öröm számomra az, hogy Krisztushoz tartozhatom teljesen, feltétel nélkül, és hogy az Ő szeretetét vihetem az emberekhez a szentségek által, az igehirdetésben, a mindennapi élet egyszerű szolgálatában. A papszentelés számomra nem cél, hanem egy új kezdet: egy élet, amelyet egészen Istennek és az embereknek szeretnék ajándékozni.

Milyen ajándékot vagy sajátos kincset hoz a saját kultúrájából, amit papként szeretne megosztani a szatmári egyházmegye híveivel?

A saját kultúrámból, Kolumbiából sok mindent hozok, amit kincsnek tekintek, és amit szeretnék megosztani a szatmári egyházmegye híveivel. Az egyik legnagyobb ajándék talán az az öröm és életszeretet, ami a latin-amerikai kultúrában nagyon jelen van. Mi, kolumbiaiak szeretünk ünnepelni, közösségben lenni, énekelni, táncolni, és mindezt gyakran Isten dicsőségére tesszük. Ezt a nyitottságot, melegséget és közvetlenséget szeretném papként is megélni és közvetíteni.
A másik nagy ajándék a hitünk családi jellege. Nálunk a hit nemcsak a személy magánügye, hanem az egész család ügye: együtt imádkozunk, együtt szenvedünk, együtt örülünk. Ezt a közösségi, testvéri hitet szeretném továbbadni itt is, hogy az Egyház valóban legyen egy család, ahol mindenki otthonra találhat.
Végül szeretném tanúsítani, hogy Isten minden kultúrában jelen van, és minden népet meghív a szentségre. Hiszem, hogy amit kaptam Kolumbiában, az nemcsak az enyém, hanem azért van, hogy ajándékká váljon mások számára is itt, Szatmáron.

Van-e olyan szentírási rész vagy szentnek az élete, amely különösen közel áll a szívéhez, és elkísérte papi hivatása során? Mi a papi jelmondata, és mit jelent az Ön számára?

Van egy szentírási rész, ami végigkísért papi hivatásom útján: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2Kor 12,9). Ez az ige mindig emlékeztetett arra, hogy nem saját erőmre kell támaszkodnom, hanem Isten kegyelmére. Sokszor éreztem magam gyengének, alkalmatlannak, idegennek, de ez az ige mindig megerősített: Isten nem a tökéleteseket hívja, hanem azokat, akik bíznak benne.
Egy szent, aki nagyon közel áll hozzám, Szent II. János Pál pápa. Az ő élete, mély hite, bátorsága és embersége nagy hatással volt rám. Különösen az, ahogyan szenvedésében is megmaradt a szeretetben és a reményben. Ő mutatta meg nekem, mit jelent teljesen Krisztushoz tartozni, a világ előtt is.
A papi jelmondatom: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ez a mondat számomra annak a jele, hogy a hivatás nem az én döntésem eredménye, hanem Isten szabad szeretetének gyümölcse. Ez a mondat mindig visszavezet az Alaphoz: Isten hűséges, Ő választott engem, és Ő viszi végbe, amit elkezdett.

Mit tanult a szatmári egyházmegyétől, papoktól, hívektől, amit magával visz papi életére?

A szatmári egyházmegyétől, a papoktól és a hívektől elsősorban azt tanultam meg, mit jelent egyházként közösségben élni. Mély benyomást tett rám az a családias légkör, amelyben mindenki helyet találhat, ahol papok és hívek együtt alkotnak egy élő közösséget, amely imádkozik, ünnepel és segíti egymást.
A papok példájából megtanultam, hogy a papság nem magányos út, hanem a nép közötti élet, amelyet a közösséggel együtt, a közösségért élünk. A hívek megtanítottak arra, mit jelent tartozni valahová, egy olyan egyházhoz, amely befogad, megerősít és együtt halad az úton.
A közösségben megtapasztalt szeretet, hűség és egymásra figyelés mély nyomot hagyott bennem. Ez az élmény megerősített abban, hogy a papi életemet is mindig közösségben, a hívek között, és soha nem elkülönülten akarom élni.

Kérem, fogalmazzon meg olyan gondolatokat, amelyek kérdésben nem hangzottak el, de szeretné megosztani másokkal!

Számomra a papság nemcsak helyi szolgálat, hanem egyetemes küldetés. Úgy érzem, hogy hivatásom az evangélium hirdetése nemcsak a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében, hanem ott is, ahol az Egyház szükségét látja. Az egész világ missziós terület, és a papnak katolikus – vagyis mindenki felé nyitott – szívvel kell élnie.
Mélyen hiszem, hogy a pap hivatása az, hogy egységet, békét és Krisztus szeretetét hirdesse minden határon túl. Ezért készen állok örömmel, alázattal és hűséggel szolgálni ott, ahová Isten és az Egyház küld. a papság számomra az Istennek szóló teljes odaadás az Ő Országa szolgálatára, bárhol és bármikor.
Gyermekkoromban egyszerű, mégis emberileg gazdag életre vágytam: megházasodni, sok gyermeket nevelni, és egy állandó otthont teremteni, ahol gyökeret verhetek. Ez volt hosszú ideig az életcélom. Építész, férj, apa akartam lenni, és egyhelyben maradni. De ezek között a vágyak között Jézus szembejött velem. Nem azért hívott meg, hogy lerombolja az álmaimat, hanem hogy átalakítsa őket, és örök értelmet adjon nekik. Megmutatta, hogy van nagyobb szeretet, mélyebb atyaság, és olyan otthon, amely nem ebből a világból való. Rájöttem, hogy amit egy családban és egy állandó helyben kerestem, azt mind megtalálom benne és az Ő Egyházában. Számomra a papság válasz az Ő a szeretethívására. Már nem az a célom, hogy birtokoljak vagy magamnak építsek, hanem hogy mindent odaadjak Annak, aki mindent nekem adott. Ma már tudom, hogy Krisztus az egyetlen, aki igazán szükséges, és minden más kegyelem. Nem azt érzem, hogy lemondtam valamiről, hanem örökösnek tartom magam: a mennyek országának örököse vagyok, ahová törekszem, és ahová másokat is vezetni szeretnék.
Az életemet már nem egy földi hely határozza meg, hanem a küldetés: elvinni Krisztust mindenkinek, hogy mások is felfedezzék, hogy Ő az igazi otthon, az igazi család, a beteljesedett ígéret. A papság számomra ez az út: a teljes önátadás útja, mert megtaláltuk az elrejtett Kincset, és Érte érdemes mindenről lemondani.

Hálásan köszönjük a tanúságtételt, és sok kegyelmet kívánunk a szentelés ünnepére és az azt követő útra!