Minden nap a Szentek Szentjében

Kühn Pál nyugalmazott plébános, tiszteletbeli kanonok 2025. április 26-án, szombaton délelőtt 11 órakor az erdődi plébániatemplomban ünnepli pappá szentelésének 60. évfordulóját. 1941. december 23-án született Erdődön, ahogy ott szokták mondani: a Jézuska hozta. 1965. április 25-én Tiszteletreméltó Márton Áron püspök szentelte pappá a gyulafehérvári székesegyházban. Lelkipásztori szolgálatát segédlelkészként kezdte Mezőpetriben, majd plébánosként Nagytarnán, Lázáriban, Mikolában, Krasznasándorfaluban, Szaniszlón, Kaplonyban és végül Nagykárolyban, a Kalazanci Szent József-plébánián szolgált. 2008-ban nyugdíjba vonult, de ezt követően is aktívan részt vett a lelkipásztori szolgálatban: több hónapon át segítette Mezőpetri és Nagybánya közösségeit, majd hosszabb időn keresztül szolgált Nagymadarászon.

Kedves Atya, mesélne családjáról és gyermekkoráról? Hogyan élte meg a hivatásra való meghívást?

Hálával gondolok Isten nagy ajándékára a papi hivatásra, és megköszönöm Jézusomnak a sok kegyelmet, amit a 60 év alatt kaptam.

Gyerekkoromban is gondoltam a papságra. Amikor nem zavart senki misézgettem szobám magányában, vagy társaimmal paposdit játszottunk. Akkor a kommunista hatalom nem engedte meg a teológia működését, és a papságra való készülést. Nem volt teológia. Bennem mégis élt a gondolat, hogy jó lenne papnak lenni. Sokat időztem a templomban, ahol ministráltam és más szolgálatokba is besegítettem. Nagybátyám volt a sekrestyés és a harangozó. Őt sokszor helyettesítettem, így sokat időztem a templomban.

Miután Márton Áron püspök urat hazaengedték a börtönből, megalapította a kántoriskolát, hogy a papságra készülő gimnazista korú fiatalok ott tanulhassanak, és újraindította a teológiát. Egy vasárnap délután, a litánia után behívott a plébános, és megkérdezte, nem gondolkodtam-e azon, hogy pap legyek. Meglepett a kérdés, de elmondtam, hogyha lehetséges, szívesen megyek. Megkezdtem a felkészülést a felvételire hittanból és zenéből.

A bejelentéssel meglepetést okoztam a családban, de elfogadták döntésemet és vállalták az áldozatot, ami rájuk esett. Ettől kezdve mindennap részt vettem szentmisén, és a plébánia lett a második otthonom.

Milyen emlékei vannak a szemináriumi évekről? Kik voltak azok a személyek, akik különösen meghatározók voltak ebben az időszakban?

A kántoriskolai élet és tanulás nem volt könnyű, de fokozatosan belelendültem. Akkor még a 11 osztályos oktatási rendszer volt. A 7-ik osztály befejezése után kezdődött a négyéves gimnázium. Ezek az évek mindenképp meghatározók voltak. A kántoriskolában és a teológián is egy közös cél lebegett előttünk: elérni a papságot, megfelelni annak az elvárásnak, amelyet az Egyház támasztott velünk szemben, és amit saját magunknak is kitűztünk. Talán nem tudnék kiemelni egyetlen konkrét személyt vagy eseményt ebből az időszakból, hiszen az egész út fontos volt. Már gyermekként eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni. Ez volt az életem célja, s hálás vagyok, hogy végig tudtam járni ezt az utat.

A szemináriumi évek boldog idők voltak, a lelki programok segítettek, hogy az isteni hívásnak megfeleljek, hogy az isteni életben osztozzak. Örömmel töltött el, hogy Krisztus barátságában osztozhatok, hogy tehetek valamit érte és vele. Különösen szép idők voltak az őszi és a nagyböjti  lelkigyakorlatok és sokat jelentettek a lelkigyakorlatvezetők. Külön kegyelem volt a Márton Áron püspök úrral való találkozás, órái, a ministrálás nála, és nagy élményt jelentett az ünnepi asszisztencia vele, amelyben többször volt részem. Rendkívül megragadó személyiség volt. Már pusztán a jelenléte is tekintélyt sugárzott. Aki látta, érezhette, hogy különleges emberrel találkozott.

Milyen volt a papi élet a szemináriumból kikerülve az első szolgálati helyén? Milyen kihívásokkal szembesült?

Gyulafehérvárt otthagyni nem volt könnyű, hiszen életem legszebb 10 évét éltem le ott és bizony megkönnyeztem, amikor a robogó vonatból visszanéztem, Fehérvárra.

A teológiát végezve, vártam a helyezést, ami abban az időben nem volt könnyű. Egy félévet vártunk míg kinevezést kaptunk. A kommunista hatalom ekkor ott nehezített az egyház életén, ahol csak tudott.

Hat évtizedes papi szolgálata során milyen helyeken teljesített szolgálatot? Melyek voltak működésének helyei és legszebb lelkipásztori élményei?

1966. január 1-től kaptam kinevezést Mezőpetribe. Buzgó, vallásos hívőket kaptam, akikkel könnyű volt dolgozni. Két fília is tartozott hozzá: Piskolt és Reszege, ahova szívesen mentem, az időjárás függvényében szekéren vagy kerékpáron. Nem volt könnyű elválni, amikor jött az áthelyezés, és plébánosi kinevezést kaptam Nagytarnára. Nagytarna már akkor kicsi katolikus közösség volt. Bár létszámban kevesen, de buzgó hívek voltak. Két év után jött az újabb helyezés. Ekkor kerültem Lázáriba, amelyhez akkor még 4 fília tartozott. Szép utak voltak a fíliákba. Minden vasárnap 3 szentmise, hétköznapokon pedig a hittanórák. Akkor még voltak gyermekek és volt kikkel foglalkozni. Sokat jelentett Pusztadaróc, ahova minden kis ünnepen és első pénteken is vártak a hívek, gyermekek, tehát menni kellett.

A kommunista hatóság emberei nem nézték jó szemmel, hogy a hét minden napján hittanórát tartottam, mivel az inspektorok előírták, hogy csak szombaton és vasárnap lehet a gyermekekkel foglalkozni. A tiltás ellenére szépen fejlődött a vallásos élet minden faluban. Megkaptam még két fíliát Mikolától, Sándorhomokot és Szárazberket, ahol háznál tartottam a hittanórákat. Szívesen fogadtak és elláttak mindennel, amire szükség volt.

Ahol nem volt templom, ott házat kerestem és ott miséztem, vagy az ortodox templomban kaptunk helyet havonta egyszer. Ide szívesen jöttek az ortodox, ill. görögkatolikus hívek is. Temető kápolna címen sikerült egy kis templomot építeni Sándorhomokon, ami abban az időben nagy dolgot jelentett a falunak és a szomszéd faluknak is. Csak az ortodox pap próbált akadékoskodni, az építés dolgában, de ezzel nem törődtem, sikerült felépíteni és amikor már lehetett, miséztem a templomban.

Sokat jelentett a templom nekem is és a híveknek is. Volt alkalom, hogy az időjárás miatt gumicsizmában mentem, és amikor megérkeztem a templom tele volt hívekkel. Az építést Lázáriban kezdtem és a Mikolába történt helyezés után folytattam. Ott is 3 fília várta a munkámat.

Könnyebb volt az élet Krasznasádorfaluban, mert a faluban csak római katolikusok voltak és mindannyian svábok. De hamarosan szomorú napok jöttek, amikor megindult a kivándorlás. Szinte hetenként távozott egy-egy család, mindent hátrahagyva. Ezért volt könnyű lélekkel Szaniszlóra menni, ahol buzgó hívek és szép munka várt: nemcsak a félig kész plébánia, hanem lelkes hívek is vártak, akik szívesen jöttek minden nap a plébániaépület rendbetételére is. Itt ért a nagy változás, a kommunizmus összeomlása, ami megkönnyítette a hívek lelkipásztori ellátását és a hittanórák tartását.

Két év után jött számomra megint egy nagy fordulat. Ekkor kaptam Kaplonyba kinevezést. Szép munka várt rám ott is. A ferences szellemet kellett ébren tartani. Komoly gyermek és ifjú sereg várta a munkámat. Szépek és felemelők voltak a ferences ünnepek, a nagyböjti lelkigyakorlatok, külön-külön a férfiak, az asszonyok, a fiatalok és az iskolások részére. A kimondottan lelkipásztori munka mellett ott volt a fizikai munka is. Először jött a templom renoválása, majd a temető kápolna megépítése, utána pedig a Szent József templom megépítése. Felejthetetlen ünnep volt a templom felszentelése, sok lelki örömet jelentett a mindennapi szentmise az új templomban. Jött aztán a nagykárolyi négy év sok munkával, lelki és fizikai feladattal, a sok felgyűlt muzeális dolog rendbetételével.

Aztán elérkezett a nyugdíj ideje. Szívesen segítettem a paptestvéreknek ahol és ahogy lehetett. Öt hónapot helyettesítettem Mezőpetriben, majd szintén öt hónapot Nagybányán. Erdődre hazakerülve Nagymadarászt és Szakaszt is elláttam, amíg fizikai erőm engedte.

Mi az, amit a legjobban szeretett a papi életében? Mi az, ami a legnagyobb örömet okozta?

A nagy ünnepek, de az egyszerű vasárnapok is sok lelki örömet szereztek. Szívesen mentem mindenfelé, hisz vártak a hívek, és igény volt a lelki dolgokra. A hatvan év minden napja lelki örömök ideje volt, a napi imákkal, szentmisékkel. A nagy változásokhoz ezekből merítettem erőt.

Szép és kegyelmekben gazdagok voltak a lelkigyakorlatok, ahova meghívtak lelkigyakorlatvezetőnek. Egy alkalommal tartottam hatnapos lelkigyakorlatot Gyulafehérváron a kispapoknak és az egyházmegyében két alkalommal vezettem a paptestvéreknek a nyári papi lelkigyakorlatot. Fiatalok elindítása a papi élet útján nagy élményt jelentett és az új papok szüleivel együtt tudtam örvendezni a nagy, ünnepi eseményeken.

Szolgálatának idején jelentős liturgikus változások történtek. Hogyan élte meg ezeket?

Mi voltunk az elsők, akik átéltük és előkészítettük a liturgikus reformokat. Emlékszem, a szemináriumban még a tridenti rítust tanultuk és gyakoroltuk, de már tudtuk, hogy változások jönnek. Tanáraink is érzékelték ezt. Ezért kértük őket, hogy elkezdhessünk az új rend szerint is tanulni a misézést, hogy mire pappá szentelnek, ne akkor kelljen hirtelen váltanunk. Ekkor hárman – Fehér István, Boros Károly és jómagam – azt a feladatot kaptuk, hogy vessük össze a régi és az új szövegeket. Egyikünk olvasta a régi rítust, a másik az újat, a harmadik pedig jegyzetelte a különbségeket, változásokat. Mikor elkészültünk, Márton püspök úr elé vittük az anyagot, ő pedig jóváhagyta, kiadta rendelkezésként, hogy ennek alapján misézzünk. Így mi már az új rend szerint mutattuk be a szentmisét, igaz az elején még latin nyelven.

A liturgia szeretete már gyermekként itthon Erdődőn megragadott. Gyulafehérváron a teológián és a Székesegyházban is nagyon szépek voltak a szertartások. Mindig nagyon szívesen vettem részt a liturgikus szolgálatokban. Valahogy belülről éreztem, hogy ott van a helyem az oltár közelében az asszisztenciában.

Papként is érdeklődéssel tanulmányoztam a legapróbb részlettől kezdve, hogyan lehetne jobban, szebben, méltóbban végezni a liturgiát. Mindazt, amit tanulmányoztam, próbáltam életbe is ültetni. A liturgia számomra az életem középpontja volt a teológián is, és később, a plébániákon is. Mindig az volt a legfontosabb, hogy a szentmisét méltósággal, szépen és rendezetten ünnepeljük. Igyekeztem úgy jelen lenni, úgy szolgálni, hogy az jó és szép legyen.
 

Ha most visszatekint hatvan év papi szolgálatára, mi az, amiért a leginkább hálás?

Hálás vagyok, hogy valóra válhatott a hivatásom. Egyszerű, szerény életet éltem a kántoriskolában, a teológián, majd a szolgálat éveiben is. A hívek iránti szeretet vezetett mindenben, és mindig arra törekedtem, hogy közelebb vigyem őket Istenhez. Ez volt az, ami hajtott, amiért dolgoztam.

Ha újrakezdeném az életem, megint csak a papi életet választanám. Engedném, hogy az Úr magával ragadjon, szent palástját vállaimra terítse, és így tudjak másokat segíteni az örök cél felé.

Köszönjük a beszélgetést. Áldott jubileumot, sok kegyelmet és jó egészséget kívánunk!